Ködtündérek II.

Második részlet

Wendy reggelente alig akart elszabadulni a húgától. Sokszor a kislánynak kellett őt biztatnia, hogy menjen, le ne késse az iskolabuszt. Wendy titkon attól félt, hogy mire hazaérkezik, Lizi esetleg már nem fog élni. Egyre inkább pazarlásnak érzett minden olyan percet, amelyet nem a húgával töltött.

Ám amikor már a buszon utazott Nigel mellett a gimnázium felé, némileg mindig megnyugodott. Szerette az új osztályát és igyekezett mindenkivel jól kijönni, ám a legtöbb idejét mégis Nigellel töltötte. Bár egyelőre nem tudta hogyan vélekedjen a fiú ködtündérekről szóló történetéről, jól érezte magát a társaságában.

– Szeretnék valamit kérdezni – huppant le egyik nap Nigel mellé a busz ülésére.

Aznap nem kellett Lizinek biztatnia, hogy induljon már, Wendy jóval a busz érkezése előtt türelmetlenül toporgott a megállóban.

– És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian Nigel.

Wendy érezte amint egy kicsit elpirult. Idegesen lapozgatni kezdett az egyik füzetében.

– Nem egészen értem ezt a példát. Esetleg elmagyaráznád, hogyan kell megoldani? – bökött rá egy másodfokú egyenletre.

– Ne butáskodj! – csóválta a fejét mosolyogva Nigel. – Te sokkal jobban érted a matekot, mint én. Ha nem segítettél volna, elvéreztem volna a legutóbbi dolgozatnál is. Valójában nem is ezt akartad kérdezni, ugye?

– Nem – harapott az ajkába Wendy. – Igazából azt szeretném kérdezni, hogy eljönnél-e hozzánk a születésnapomra?

– Igen, hát persze – vágta rá lelkesen Nigel, mire Wendy megkönnyebbülten sóhajtott.

– Ez tényleg nagyszerű, köszönöm!

– Én köszönöm. És mikorra vagyok hivatalos?

– Holnapra. Egy órakor jöhetnél az ebédre. Nagyon örülök, hogy épp hétvégére esett idén a szülinapom. Bocs, amiért csak most szóltam, de tudod... féltem, hogy esetleg...

– Semmi baj – kacsintott Nigel.

Kép forrása: Pixabay.com

Lizi aznap, Wendy születésnapján, nagyon gyengének érezte magát. Egész délelőtt a nappali kényelmes foteljében üldögélt. De a jó kedve mégis kitartott. Ő mondta meg a nővérének hogyan díszítse ki a helyiséget a születésnapi partira. Mire a színes szalagok mind a helyükre kerültek, lassan el is szaladt a délelőtt. Wendy azon kapta magát, hogy a szülei már mindent előkészítettek. A finom ételek elkészültek, a torta pedig a hűtőben várakozott elkerülhetetlen sorsára. Wendy már látta mit sütött számára az édesanyja, hiszen nem bírta ki, hogy ne menjen ki a konyhába. De az izgalma mégsem hagyott alább, sőt akkor hágott igazán a tetőfokára, amikor megszólalt a csengő.

Wendy úgy hitte, Nigel az, hiszen ő volt az egyetlen meghívott vendég. Mégsem a fiú állt a küszöb túloldalán, hanem Mr. Edwards, a postás. A férfi széles mosollyal az arcán köszöntötte Wendyt:

– Boldog születésnapot kívánok, ifjú hölgy! Füled érjen bokáig!

Wendy hálásan megköszönte a jókívánságot, bár a Mr. Edwards által meghúzott bal füle még akkor is fájt, amikor Nigel végre valóban megérkezett.

Lizi érdeklődve figyelte a fiút. Sok mindent kérdezett tőle a családjáról, a szokásairól és arról, hogy miket szeret csinálni. De az is foglalkoztatta, hogy mit érez a nővére iránt. Nigel erre nemigazán tudott mit felelni, csak szégyenlősen rásandított Wendyre, aki igyekezett őt kimenteni szorult helyzetéből, és azt javasolta lássanak neki az ebédnek.

Wendy egész idő alatt, amíg az asztalnál ültek, a szülei arcát fürkészte. Kíváncsivá tette, hogy vajon a szülei miként fogadják Nigelt. Ám szerencsére a fiú, ahogy Lizivel, úgy a szüleivel is hamar és könnyedén megtalálta a közös hangot. Valamennyien pukkadásig ették magukat. A pirosra sült húsoknak és a változatos köreteknek nehezen lehetett ellenállni.

Egyedül Lizi volt az, aki alig tudott néhány falatot lenyelni. Szinte már alig bírt szilárd táplálékot fogyasztani. De azért a tortát megkóstolta, és ahhoz is ragaszkodott, hogy ő maga készítsen néhány fényképet arról a pillanatról, amikor Wendy elfújja a tizenhat színes kis gyertyát.

Az ízletes csokoládé krémtorta hamar elfogyott még a bőséges ebéd után is. Elérkezett az ajándékbontás ideje. Ekkor Lizi már sokkal izgatottabb volt, mint a nővére. Wendy elsőként az ő csomagját bontotta ki. A színes papírból nemsokára egy bekeretezett rajz bukkant elő. A képen saját magát és Lizit pillantotta meg, amint egy zöld réten, a virág között üldögélnek.

– Jaj Lizi, ez nagyon szép! – köszönte meg az ajándékot Wendy, miközben magához ölelte kishúgát.

Lizi rajza valóban nagyon szép volt, látszott az aprólékos és kitartó munka gyümölcse.

– Szeretném, ha elvinnél egy ilyen helyre – mondta Lizi, amint kibontakozott Wendy öleléséből. – Leülünk ugyanígy a fűbe, és Nigel csinál rólunk egy fotót.

Wendy nem tudta mit felelhetne húga lelkes kérésére, hiszen tisztában volt vele, hogy a húgának már néhány lépés is kimerítő lehet. Segélykérően pillantott a szüleire.

– Ha tavaszra egy kicsit megerősödsz, akkor lehet róla szó – mosolyodott el Wendy édesanyja.

– Nekem van egy ötletem – szólalt meg Nigel.

Mindenki kíváncsian fordult a fiú felé, ám Wendy észrevette, hogy Nigel erősen hezitál.

–  Mire gondoltál? – kérdezte bátorítóan.

– Szerintem meg tudnám oldani, hogy Lizivel hármasban elmehessünk sétálni. Természetesen csak akkor, ha nem lenne gond. – Nigel Wendy szüleitől várta a megerősítést.

– Erre még visszatérünk egy kicsit később – ígérte Wendy édesapja, de bíztatóan kacsintott Nigel felé, majd hozzátette: – Jó ötletnek tűnik egy ilyen kis kikapcsolódás.

Lizi nagyon megörült apja vélekedésének, és Nigel lelkére kötötte, hogy ő már másnap szeretne sétálni, semmiképpen sem kíván várni tavaszig.

Wendy ezután a szüleitől kapott ajándékot csomagolta ki. Nagyon megörült a szép mályvaszínű kötött pulóvernek, amelyre az egyre hidegebb idő beköszöntével szüksége is volt. Legutoljára maradt a Nigeltől kapott kis csomagocska, amelyből egy könnyű kis gyöngysor bukkant elő. Ahogy Wendy a finom, gyöngyházfényű ékszert forgatta az ujjai között, ráismert azokra a kis gömböcskékre, amelyeket Nigel néhány nappal azelőtt mutatott neki. A lánc mellett Wendy egy kis kártyácskát is talált.

„A tündérek megszilárdult könnyei megvédenek Téged. Kérlek, viseld, amikor csak tudod.”

Wendy elmosolyodott, meghatotta az ajándék a hozzáírt rövid üzenettel együtt. Gyorsan a nyakába akasztotta a gyöngysort, majd kézen fogta a húgát és elindult, hogy a szobájába kísérje őt.

Lizi ekkorra már nagyon kimerült, szinte belehullott az ágyába. Wendy leült mellé, és addig simogatta a paplan alól kilógó törékeny kis kezet, amíg Lizi el nem aludt.

Wendy sejtette, hogy mialatt ő Lizinél volt, Nigel megbeszélte a szüleivel a másnapi sétájuk részleteit. Ezt csak megerősítette, amikor később Nigel rejtélyesen mosolygott, de semmi konkrétat nem akart elárulni a számára.

– A szüleid elmondták nekem, hogy nagyon vigyázzak Lizi épségére, de örülök, hogy megbíznak bennem és tetszett nekik a tervem. Persze nincs szó semmi különösről, mégis úgy érzem, jót fogunk mulatni!

Már szinte teljesen besötétedett, amikor Nigel hazaérkezett Wendyéktől. A buszon hazafelé éppen találkozott az édesanyjával, aki a hétvége ellenére munkával töltötte a napját. Az asszony nagyon elfáradt, Nigel azonban jókedvűen mesélte el neki a délutáni élményeit. Tudta, hogy édesanyját legalább néhány percre kikapcsolja a napi kemény robotolás után az, ha beavatja őt a tervébe.

Így hát, amikor hazaérkeztek, együtt kezdtek kutakodni a régi fészerben. A sok lim-lom között a sötétben szinte csak tapogatózni tudtak, ám egyszer csak mégis előkerült az kis autó, amelyet még Nigel édesapja eszkábált össze a fia hatodik születésnapjára. A kis fa járgány egészen jó állapotban maradt. Nigel miután már kinőtte, nem dobta félre, hanem megtartotta és megóvta.

Amióta az eszét tudta, mindig szegények voltak, de amikor megkapta az autót, akkor nagyon büszke volt rá, hiszen ilyen kis kocsija senki másnak nem volt. A gyerekek a csodájára jártak, mindenki szerette volna kipróbálni. Az autónak teteje is volt és kényelmes, párnázott ülései. Pedállal is lehetett hajtani, de az elején lógó kötél segítségével egy másik személy is húzhatta, akár egy szánkót.

Kép forrása: Pixabay.com

Másnap reggel Nigel korán kelt, hogy legyen ideje szépen letisztítani a kis autót. Remélte, hogy Lizinek tetszeni fog majd a járgány, és élvezni fogja a vele való utazást.

Habár Nigel fiatalabb volt amikor édesapja ajándékát használatba vette, nem volt kérdéses, hogy a törékeny kis Lizi elfér-e benne. Nigel már csak abban bízott, hogy a busz sofőrje megengedi majd a számára, hogy magával vigye az autót.

A sofőr azonban csak morcosan nemet intett a fejével amint meglátta, hogy Nigel magával szeretné vinni különös járgányát. Nigel kénytelen volt gyalog nekivágni az útnak. Már örült, hogy izgalmában hajnalban sürgölődni kezdett, mert így a hosszú út ellenére időben odaérhetett Wendyékhez.

A házhoz érve már alaposan kifáradt, egészen elnehezedtek a lábai. Ezért aztán amikor Wendy azzal fogadta, hogy Lizi még csak nem rég kelt fel, el kell készülődnie az indulás előtt, megörült amiért még ő maga is pihenhetett egy kicsit.

Wendynek nagyon tetszett a kocsi, már előre lelkendezett és Nigel biztosra vette, ha a lány befért volna, akkor nyomban ki is próbálta volna.

– Nigel, ez fantasztikus!

Mikor Lizi elkészült és meglátta a rá váró kocsit, szintén osztotta nővére véleményét. Az a boldogság, ami áthatta, olyan erővel bírt, hogy Nigel már nem is látta őt olyan súlyos betegnek.

– Kisasszony, előállt a hintója – bókolt a kislánynak, miközben besegítette az ülésre.

– Indulhatunk! – jelentette ki Lizi, miután egy kicsit fészkelődött, majd elhelyezkedett a párnák között.

– Mi az úti célunk? – fordult Wendy Nigelhez.

– Bebarangoljuk az erdőt. Számos csodás ösvényt ismerek – kacsintott a lányokra, majd megfogta a kötelet és elkezdte húzni Lizit.

A válla felett hátrapillantva látta, amint a szülők a küszöbön állva figyelik őket. Tudta, hogy aggódnak Lizi miatt, de az örömük legyőzte a félelmeiket.

Nigel inkább lassan húzta a kocsit, de Liza mosolyogva biztatta a gyorsabb ütemre, ezért egy idő után Nigel végül megadta magát. Hamar beértek a mesebelinek ható erdőbe. Az örökké jelenlévő ködön átszüremlett a napfény. A sugarak táncot jártak az erdő fáin.

Egy idő után Wendy vette át Nigeltől a szerepét, és ő húzta a kocsiban ülő húgát. Egészen messze eljutottak az erdőben, csak akkor kanyarodtak le egy útszéli kis tisztáshoz, amikor az erdei ösvény már túlságosan szűkössé vált és a sűrű aljnövényzet, a letört ágak, a kiálló gyökerek nem engedték, hogy a kis járgány továbbhaladjon.

A tisztáson megpihentek egy kicsit. Nigel megevett egy szendvicset, Wendy pedig a húgával osztozkodott egy kis csokoládén. Ezután Lizi magának követelte a fényképezőgépet és rengeteg fotót készített Wendyről és Nigelről. De aztán egy idő után a gépet tartó keze az ölébe hullott, a feje pedig oldalra bukott a vállára. Lizi elszenderedett, Wendy pedig óvatosan kivette a fényképezőgépet a kezéből. Ő maga is csinált néhány képet a húgáról, és a varázslatos erdőről.

– Sajnálom, hogy éppen elaludt, de nem akarom felébreszteni – mondta Nigelnek, miközben a kis hátizsákjába csúsztatta a fényképezőgépet.

– Remélem, nem fárasztottuk ki.

– Ilyen bármikor előfordul vele. Különösen mostanában. Az egyik pillanatban még fent van, és úgy tűnik, egészen elemében van, a másikban pedig már mélyen alszik.

– Akkor talán ideje lenne, ha elindulnánk visszafelé – vetette fel Nigel. – Igyekszem óvatosan húzni a kocsit.

– Oké – bólintott Wendy. – Valójában mindig félek egy kicsit, valahányszor Lizi elalszik – vallotta be, amikor már elindultak.

– Felesleges félned. Gondolj arra, milyen klassz volt ez a pár óra. Vagyis, remélem számotokra is az volt.

– Hát persze! – vágta rá Wendy, talán egy kicsit hangosabban is, mint szerette volna.

Óvatosan a húga felé pillantott, hogy nem ébresztette-e őt fel. De Lizi továbbra is úgy tűnt, hogy mélyen alszik.

– Csodás volt az kirándulás. Bár én még elviseltem volna egy kis barangolást, de tudom, hogy nem feszegethetjük tovább Lizi határait. Csak azt remélem, hogy még tavasszal is...– Wendy nem fejezte be a mondatot, de Nigel így is értette mire gondol a lány.

Pár pillanatra megállt, és átkarolta Wendyt, hogy megnyugtassa őt.