Harmadik részlet
A következő napokban Wendy valahányszor visszagondolt a
vasárnapi kirándulásukra, mindig nagyon lelkes lett és már alig várta, hogy
alkalmuk adódjon megismételni. Persze tudta, hogy a közelgő tél már nem
kecsegtet olyan idővel, ami Lizi számára elviselhető lenne, de úgy érezte az
álmodozások reményeket adnak.
Ám ahogyan teltek-múltak a napok Lizi egyre fáradékonyabb
lett. Eleinte mindenki azzal nyugtatta a másikat, hogy ez bizonyára az egyre
hidegebbre forduló időjárásnak köszönhető. Csakhogy egy idő után már nem
áltathatták egymást ezzel. Az orvosok egy alkalommal, amikor Lizi még kezelő
helyiségben feküdt, félrehívták a család tagjait és közölték velük, hogy ideje
felkészülniük a legrosszabbakra.
Kép forrása: Pixabay.com |
Wendy sokat sírt, mert nem akart a halálra úgy gondolni,
mint a létező legrosszabb dologra, de úgy érezte képtelen lenne elveszíteni
Lizit. A diagnózis utáni napon nem ment iskolába, a szülei sem unszolták, a
húgának pedig nem volt ereje ahhoz, hogy ezt megtegye. Aztán egy jobb nap
következett, amikor Lizi úgy tűnt, hogy egészen jól érzi magát.
Mosolygott és arra kérte Wendyt, hogy meséljen neki. Wendy boldogan
eleget tett a kérésnek és az egész délutánt mesével töltötték. A végén pedig
Lizi története következett.
– Mondani szeretnék valamit – jelentette ki a kislány,
miközben Wendy húga hosszú, szőkés vörös fürtjeit fésülte, amik már erősen
megritkultak a betegség következtében.
A lefekvéshez készülődtek.
– Mondjad csak! – bíztatta Wendy Lizit, amikor észrevette,
hogy húga hezitálni kezdett.
– Az ablakpárkányomon kis manók élnek – fogott bele Lizi egy
sóhaj kíséretében. – Olyanok, mintha aprócska kis tündérek lennének. Ezüstszínű
szemük van. Amikor az ablakomon kinézek, rögtön megpillantom őket. Akkor is itt
voltak, amikor meséltél nekem. Csak engem néztek, mintha téged észre sem vettek
volna. De tudod mi volt a legfurcsább?
– Micsoda? – kérdezte félve Wendy, akinek kezében megállt a
fésű, mert annyira megdöbbentették a hallottak.
Ő soha nem mesélt Lizinek a ködtündérekről, Nigel pedig nem
maradt kettesben Lizivel, amikor alkalma adódhatott volna arra, hogy neki is
elmesélje a titokzatos lényekről szóló mendemondát.
– Úgy tűnt, mintha sírnának. Láttam, hogy fényes a szemük és
az arcuk, hullottak a könnyeik.
Wendy csendben maradt, nem is tudta, mit mondhatna.
– Azt hiszed, butaság, igaz? – kérdezte Lizi csalódottan.
– Nem, nem – tagadta Wendy.
– Akkor találkoztam először a tündérekkel, amikor kirándulni
mentünk. Ott gubbasztottak az avarban és engem figyeltek.
Másnap Wendy rászánta magát, hogy iskolába menjen, habár
ehhez nem volt semmi kedve. De Nigelel mindenképpen beszélni szeretett volna.
Elmondta neki miket hallott a húgától. Nigel nagyon elszomorodott, de nem
lepődött meg.
– Ugye a kis tündérek nem siratták meg őt, ahogyan a
nagymamádat? – kérdezte Wendy, amikor tanítás után a buszon utaztak hazafelé.
– Megérzik a halált – felelte csendesen Nigel.
Wendy nem akarta elhinni, hogy a tündérek könnyei biztosan
húga halálát jelentik. Fejét Nigel vállára hajtotta és így szendergett egy
darabig álom és ébrenlét között, könnyek nélkül sírdogálva.
Aztán egyszer csak váratlanul teljesen felegyenesedett és a
nyakláncához kapott.
– Akkor ez mire jó? – kérdezte dühösen a fiútól.
– Arra, hogy megvédjen.
– Lizinek is adtál egyet. Ezek szerint őt mégsem védi meg?
– Nem mindig a halál az, ami ellen védelem kell.
– Hát akkor mi?
– Az a fontos, hogy rátaláljunk a saját utunkra. A nyaklánc
segít a helyes útra térnünk, és abban, hogy ne tévedjünk el. A halál
megnyugvást hozhat, az életünk része.
– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Wendy egyre gyűlő
indulattal.
Ekkor már többen is felfigyeltek rájuk azok közül, akik a
környékükön ültek.
– Na, mi van, szakított veled a csajod? – kérdezte Ian,
Nigel osztálytársa, miután Wendy köszönés nélkül szinte kiugrott a buszból,
amikor az még alig fékezett le a megállóban.
– Nem – felelte kurtán Nigel, hiszen egyáltalán nem volt
kedve az osztálytársa cikizését hallgatnia.
– Pedig nekem nagyon úgy tűnt.
– Nem szakítottunk – jelentette ki Nigel, ami igaz is volt,
hiszen Wendyvel bár nagyon kedvelték egymást, nem voltak még egy pár.
– Túl jó volt neked Wendy. Erre végre ő maga is rájött –
mondta Ian mit sem törődve Nigel tagadásával. – Egy lúzer vagy! Hogy is
hihetted, hogy egy ilyen csaj majd pont téged akar?! De igazából az a lényeg,
hogy Wendynél már szabad a pálya.
Mielőtt Ian visszament volna a helyére, megveregette Nigel
vállát, mintha büszke lett volna arra, amit tett.
Nigelt felbosszantotta Ian kotnyeleskedése, ráadásul
semmivel sem tudott visszavágni ellenfelének. Wendy járt a fejében, és az, hogy
láthatólag nagyon megbántotta őt. Pedig nem akart tiszteletlen lenni, és maga
is nagyon megszerette Lizit.
Otthon kedvetlenül ténfergett. Fát hozott a fészerből,
begyújtott a kályhába, vacsorát főzőt és várta az édesanyját. De semmivel sem
tudta lekötni a figyelmét. Igyekezett a leckéivel foglalkozni, de még a
legegyszerűbb feladatokat is képtelen volt megoldani.
Este mégis hamar elaludt. Maga sem hitte volna, hogy olyan
könnyedén álomba szenderül az elmúlt nap után, de mégis így történt.
A következő napon Wendy ismét nem jött iskolába. Nigel
szomorúan bámulta a lány üres helyét maga mellett a padban. Az órákon nem
tudott figyelni, valahányszor felszólította egy tanár, csak hebegni-habogni
volt képes. Egy alkalommal pedig Ian közölte a meglehetősen szigorú matematika
tanárukkal, hogy Nigelnek szerelmi bánata van, mire az osztály nagy része
enyhén kárörvendő suttogásba és kuncogásba kezdett.
Nigel arra gondolt, hogy ellógja az utolsó órájukat, elvégre
tornaóráról csak nem olyan nagy baj, ha hiányzik. De aztán úgy érezte, hogy a
mozgás talán éppen jót tenne a számára. És valóban így is lett. Egész órán
kosaraztak és Nigel igencsak elemében volt, igyekezett minél inkább
kifárasztani önmagát.
Mikor felült a buszra minden végtagjában érezte a hirtelen
megerőltetést, de ennek inkább csak örült. Végre valami kicsit elterelte a
gondolatait Wendyről, Liziről és a ködtündérekről.
Csakhogy amikor az egyik megállónál lefékezett a busz, Wendy
felszállt és leült mellé. Nigel semmit sem tudott leolvasni az arcáról, de
aztán a szemébe nézve mégis mindent megtudott. Néhány percig némán utaztak
egymás mellett a buszon, majd a rend kedvéért Wendy bejelentette:
– Lizi ma reggel meghalt.
Nigel nem tudta, hogy mit is mondhatna. Azért elmormogott
egy „részvétemet”, majd magához vonta a lányt és átölelte őt. Gyengéden
simogatta Wendy vöröses hajzuhatagát.
– Menjünk el az erdőbe! – kérdte Wendy.
– Rendben – ígérte Nigel.
– Tegnap felkavart, amit mondtál. A tündérekről, a
védelemről és a halálról. Miután leszálltam a buszról, letéptem a nyakláncomat.
Az apró kis gyöngyök szanaszét gurultak. Berohantam a házba, a szüleim
igyekeztek lecsillapítani. Aztán rájöttem, hogy amit mondtál, azt nem rossz
szándékkal mondtad. Kimentem és igyekeztem összeszedni a gyöngyöket, de csak
egy részüket találtam meg. Ezekből fűztem egy karkötőt. Olyat, amilyet Lizi is
kapott tőled – Wendy Nigel felé nyújtotta a csuklóját, amelyen ott csillogott a
különleges ékszer. – Lizié vele marad örökre. Ott lesz a temetési ruhája alatt.
Nigel megfogta Wendy kezét, mutatóujjával pedig
szórakozottan forgatta a karkötőt.
– Lám csak, lám! – furakodott oda hozzájuk Ian. – Hát ti mégis
együtt?
– Nem vagyunk rád kíváncsiak! – figyelmeztette a fiút Nigel.
– Hogy felvágták hirtelen a nyelvedet, te kis lúzer!
– Örülök, hogy elvagy magaddal, Ian. – mondta Wendy.
– Tessék? – értetlenkedett a fiú.
– Bármerre nézek, nem látok senki mást, akire illene a
jellemzésed, szóval te vagy itt a lúzer. Ezek szerint az előbb magadhoz
beszéltél – magyarázta Wendy.
– Igazából én nem is… – Ian egy kissé összezavarodott. – De
tegnap hallottam, hogy veszekedtetek. Van valami baj?
– Meghalt a húgom – felelte Wendy egy kicsit csendesebben.
– Nagyon sajnálom – döbbent meg Ian, és máris hátrálni
kezdett.
– Nigel azonban mellettem állt egy igen nehéz időszakban –
folytatta Wendy. – És mindketten örülnénk, ha leszállnátok végre rólunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése