Ködtündérek I.

Sziasztok!

A mai napon egy újabb írásom első részletét szeretném megosztani. Enyhén misztikus-ifjúsági történet, amelynek középpontjában két középiskolás fiatal, Wendy és Nigel, valamint Wendy húga áll. No, és persze a ködtündérek. ;)

Kép forrása: Pixabay.com

 Első részlet

Kócos, beesett arcú fiú pillantott Nigel Swansonra a visszatükröződő piszkos ablaküvegből. Nigel az időjárásról próbált tájékozódni, ezért kémlelte a hajnali tájat. De csak sűrű, szinte áthatolhatatlan ködöt látott, amely már teljesen megszokott jelenségnek számított a környéken.

Nigel egy kis hideg vízzel meglocsolta az arcát, majd rakoncátlan, szőke fürtjeit igazgatta el, hogy megnyerőbbé varázsolja gondoktól gyötört ábrázatát. Ezután magára erőltette szűk, és kissé elnyűtt farmernadrágját és kinyúlt pulóverét, mely még egy jótékonysági vásárból származott. A lilás árnyalatú ruhadarabról mindenki erősen gyanította, hogy egykor lány, vagy nő viselhette. De legalább puha volt és kényelmes. Utoljára Nigel az édesapja régi félcipőjét, és esőkabátját vette fel. Amióta ugyanis ketten maradtak az édesanyjával, rákényszerültek arra, hogy a néhai családfő levetett holmijain osztozzanak.

Emiatt aztán gyakran megszólták Nigelt az osztálytársai, akik nem voltak túl empatikusak. Viselkedésük arra ösztönözte Nigelt, hogy sok időt töltsön egyedül. Azt gondolta, ha lesz valaki, aki majd megérti őt, aki elfogadja, hogy szegény, akkor vele szívesen barátkozik majd, de másokra nem akarja az idejét vesztegetni.

Azon a reggelen is sebtében csomagolt magának egy kis szendvicset az iskolába, ahogy azt minden nap tenni szokta. Számára sohasem az anyukája készítette a tízórait, ahogy ezt sok más osztálytársától hallotta. Nigel anyukája már kora hajnalban talpon volt, és indult a földekre dolgozni. Nem maradt ideje ételkészítésre, csak arra, hogy felöltözzön, és elsiessen otthonról, hogy aztán késő délután fáradtan hazaérkezzen.

Ám Nigel tizenhat évesen már nem is várta volna el, hogy más szolgálja ki őt. A maradékokból összeállított soványka kis szendvicset beledobta a házi készítésű vászon hátizsákjába, a tankönyvei mellé, és már szaladt is, hogy elérje az iskolabuszt.  

A buszon Nigel a megszokott helyére ült le, ahogy mindenki más is. Íratlan szabályok mondták ki, hogy ki hol foglalhat helyet. Az ülésrend egyben a diákok közötti hierarchiát is tükrözte. Az idősebb, tapasztaltabb diákok helye hátul volt, de a leghátsó üléseket a „menők” számára tartották fenn. Minél előrébb ült valaki a buszon, annál fiatalabb volt, vagy annál népszerűtlenebb. Nigel a harmadik ülésen foglalt helyet, a sofőr felöli oldalon.

A következő megállóban felszállók közül néhányan szimpatizáltak Nigellel, de mégsem barátkoztak vele, mert attól féltek, hogy a „menők” kiközösítenék őket ezért. Köszönésre és egy–két szóra azért mindig futotta tőlük – amit Nigel viszonzott is –, de ennél többre sosem.

Csakhogy aznap Nigel egyáltalán nem figyelt rájuk. Tekintete rögtön egy, addig ismeretlen arcon állapodott meg. Kétség sem fért hozzá, új tanuló érkezett. A megilletődött lány végignézett a buszban terpeszkedő diákokon, akik nem túl szívélyesen fogadták a felbukkanását. Senki sem kínálta őt hellyel, sőt az arckifejezések inkább azt sugallhatták számára, hogy „ne ülj mellém, keress máshol helyet”.

A helyiekre egyébként sem volt jellemző a barátságos természet, sőt az újonnan érkezettekre egyenesen úgy tekintettek, mintha az illető valami rosszat akarna nekik, vagy legalábbis valami kellemetlenség előhírnöke lenne.

A lány végül a Nigel előtti ülést választotta, mivel az volt az egyetlen olyan hely, ahol mindkét szomszédos ülés szabad volt még. Valószínűleg sejtette, hogy lopva vagy nyíltan szinte mindenki őt figyeli. Pedig azon kívül, hogy láthatólag feszélyezte az új helyzet, nem volt rajta semmi szokatlan, vagy rendkívüli, sőt a megjelenése inkább kellemes volt, semmint egyszerűen átlagos.

Nigel látta amint a táskájából előhúz egy könyvet, de azt gyanította, hogy nem olvas, csak próbálja valamivel lekötni a figyelmét. Mikor pedig még hosszú idő múlva is ugyanazon az oldalon volt kinyitva a könyv, Nigel már biztosan tudta, hogy az olvasás csak álca.

Ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy megszólítsa a lányt. Érezte, ők ketten sorstárak lesznek, hiszen valamiért mindketten különböznek a többiektől.

– Mit olvasol? – tette fel Nigel a legkézenfekvőbbnek tűnő kérdést, miközben a két előtte lévő ülés közötti réshez hajolt.

A lány ijedtségében becsapta a kezében tartott kötetet, és kicsit még ugrott is egyet az ülésen.

– Ne haragudj! – kért bocsánatot Nigel, miután elhalt a kis nevetés azok jóvoltából, akik látták a rövidke jelenetet.

Nem sokkal később megérkezett a busz a gimnázium parkolójába, és mindenki elindult a saját osztályterme felé, miután leverekedte magát a zsúfolt járműről.

Nigel az osztályteremben az első padok egyikében foglalt helyet. Talán jó hírének az sem tett jót, hogy a tanárok többségében kedvelték őt, hiszen értékelték tehetségét és kitartását. Ami az osztálytársak szemében általában úgy realizálódott, hogy Nigel stréber tanár kedvence.

– Figyelem! – lépett be a szigorú tekintetű Mrs. Jones a terembe, amint felhangzott az óra kezdetét jelző csengő.

Aznap történelem volt az első tantárgy, ám úgy tűnt Mrs. Jonesnak fontos közlendője van az osztálya számára, így a múltbéli események felidézése egy rövid időre háttérbe szorult.

– Szeretném, ha együtt köszöntenénk Miss Wendy Andersent, aki nemrég költözött a városunkba a családjával.

Ebben a pillanatban feltűnt a terem ajtajában a buszról félig–meddig megismert lány, mintha csak megkomponálták volna a tanárnővel a bemutatkozó jelenetet.

– Sziasztok! – köszönt Wendy, és elmosolyodott, valamivel magabiztosabban, mint a buszon.

– Kérlek, segítsetek Miss Andersennek, hogy minél hamarabb beilleszkedhessen az osztályközösségbe, és megismerhesse az iskola életét – kérte Mrs. Jones, miután a bágyatag „Helló” köszöntések elhaltak. – Nos, Wendy, kérlek, mutatkozz be a többieknek!

– A nevemet már tudjátok – fogott bele Wendy. – Egy hete költöztünk ide Prestonból a szüleimmel és a húgommal, Lizával. Nagyon szeretek olvasni, és történeteket mesélni a húgomnak. Este mindig felolvasok neki egy–egy mesét, vagy pedig én találok ki valamit. De szeretem az állatokat, a természetet és a hosszú sétákat is.

Nigel hallotta, amint valaki odasúgja a padtársának, hogy „kicsit elvont a csaj”, de az ő szemében csak egyre szimpatikusabbá vált. Örült neki, hogy egy osztályba kerültek, de igazán az villanyozta fel, amikor Wendy mellé ült le.

– A Háború és békét olvastam – jegyezte meg Wendy, mikor vége lett a történelemórának.

Nigel mosolyogva bólintott, majd bemutatkozott újdonsült padtársának.

Kép forrása: Pixabay.com

Másnap Wendy már automatikusan Nigel mellé ült le a buszon, aminek a fiú nagyon örült, bár ezt igyekezett némileg palástolni. Tetszett neki a lány dús, vörösesbarna haja, élénkzöld szeme és a kellemesen lágy hangja. Valamint az is melegséggel töltötte el, amikor Wendy elmosolyodott és kis gödröcskék rajzolódtak ki a szája szegletében. Nigelt vonzotta a lány egész kisugárzása.

Jó oka volt tehát arra, hogy ne mondjon semmi butaságot, amit aztán később megbánna. Egy ideig hangtalanul utaztak egymás mellett, majd Wendy a tanárokról kezdett kérdezősködni, Nigel pedig lelkesen mesélt a tantestület tagjairól.

Délután hazafelé is együtt buszoztak, akkor már sokkal könnyebben beszédbe elegyedtek egymással. Megvitatták a kedvenc könyv, film és zene témáját, aztán a családjukról is szó esett. Nigel nagyon sok mindent szeretett volna még mondani, de hamar elérkeztek ahhoz a megállóhoz, ahol Wendynek le kellett szállnia.

Nigel aznap különleges elhatározásra szánta el magát. Amint a sötét kezdett alászállni az állandóan ködbe burkolt tájra, izgatottan megdobbant a szíve. Tudta, elérkezett végre az idő, hogy megossza valakivel a titkát.

– Lenne kedved ma, suli után velem tartani? Megmutatom a környékünket – invitálta Nigel Wendyt.

– Persze! – mosolyodott el a kérdezett.

Jól esett számára Nigel közeledése, felvidította a bimbózó barátságuk, és kicsit felszabadultabbnak érezte magát tőle a sok ismeretlen ember társaságában.

– Nagyon szép itt a táj – jegyezte meg Wendy, mikor már a sűrű, zizegő levélszőnyegen sétáltak, a tanítás után. – Csak egy kicsit furcsa, hogy mindig köd van. Amióta itt lakunk, még egyszer sem láttam feloszlani.

– Sosem tűnik el a köd – erősítette meg Nigel, miközben a közelükben húzódó erdő felé kalauzolta útitársát.

– Hát, gondolom ti, akik hosszú ideje itt éltek, megszoktátok már. De számomra nagyon szokatlan ez a jelenség. És egy kicsit nyomasztó is – vallotta be Wendy. – Viszont a környék tényleg csodás! – ismerte el, végigjártatva a tekintetét az ezer színben tarkálló őszi tájon.

– Pedig a java még hátra van! Aki egyszer arra a helyre téved, amit most mutatni fogok neked, az garantáltan el sem akar onnan jönni többé.

– Kíváncsi vagyok! – kacsintott Wendy.

Vidáman indultak el az erdőben. Nigel magabiztosan haladt a kijelölt erdei ösvényen és kalauzolta Wendyt, aki alig nézett a lába elé, mivel ahogy haladt, úgy csodálkozott rá a természet sokszínűségre. A köd ugyan mindenhol jelen volt, de az ősz tarka színeit még ez sem tudta megfakítani.

– Egyébként, miért költöztetek ide? – zökkentette ki Nigel Wendyt az ábrándozásból.

– A húgom, Liza nagyon beteg. De sajnos nem tudni pontosan mi a baja. A diagnózisok szerint sorvadnak a belső szervei. Az orvosok egy alapos, az eddigieknél is alaposabb kivizsgálást írtak elő a számára.

Nigel nem tudhatta, hogy a költözésnek ilyen súlyos egészségügyi okai voltak. Nem akart kényes témát felhozni, de vissza már nem szívhatta a kérdést, ezért figyelmesen hallgatta a folytatást:

– Ezt a kivizsgálást csak a fővárosban tudják elvégezni. Ezért költöztünk ide, London közelébe. Lizit nem akartuk hosszú hónapokra egyedül hagyni a londoni kórházban, így mindnyájan felkerekedtünk. Apáék innen könnyen el tudják vinni Lizit a vizsgálatokra, és a család is együtt maradt.

– Sajnálom, hogy ez a helyzet – mondta Nigel, bár nem tudta eldönteni vajon mennyi együttérzés érződött ki a hangjából.

Pedig élénken élt még benne az az időszak, amikor az édesapjáról derült ki, hogy tüdőrákban szenved. Akkor hasonló helyzetet kellett neki is átélnie, és tudta, ez az egész nagyon nem könnyű.

– Mikor két éve megtudtuk, hogy mi áll Lizi rosszulléteinek hátterében, nagyon megviselt minket a dolog. A szüleim egymást hibáztatták, mintha valamelyikük felelős lenne a betegségért, és folyton veszekedtek. Egy ideig úgy volt, hogy el is válnak, de aztán rájöttek, ez lenne a legnagyobb hülyeség, amit az adott körülmények között tehetnének. Szóval végül is együtt maradtak. Azóta sikerült nekik is, és nekem is elfogadnom ezt az állapotot. Liziért igyekszünk mindent megtenni, amit csak lehet. Például azt nagyon szereti, ha mesélek neki. A mesét pedig terápiás céllal is tudom használni.

– Ez érdekesen hangzik – ismerte el Nigel.

– Leegyszerűsítve úgy néz ki, hogy a mesebeli szörny szimbolizálja a betegséget, amit le kell győznie a hősnek, aki pedig maga Lizi.

– Remélem Lizinek sikerül a valós életben is megküzdenie a maga szörnyetegével – jelentette ki Nigel.

Nem sokkal később elérték azt a helyet, amelyet Nigel mutatni akart Wendynek. A félig kopasz fák egy kis tavat öleltek körül. A tavon pedig aprócska sziget állt, melyet egy rozoga deszkahíd kötött össze a parttal. Wendy táskáját ledobta a fűbe, és már szaladt is a híd felé.

– Vigyázz! Lehet, hogy nem biztonságos! – figyelmeztette Nigel, mielőtt Wendy a hídra lépett volna.

– Ugyan! – pillantott hátra a válla felett Wendy. – Majd óvatos leszek!

Nigel megkönnyebbült, mikor Wendy épségben átért a szigetre. Bár nem tudta, hogy a tó milyen mély, nem akarta, hogy Wendy belesessen és baja legyen. Ő maga lassan, minden lépést megfontolva haladt át a hídon, amelynek korhadó deszkái néhol már hiányoztak is. Wendy megmosolyogta társa mozdulatait, de aztán elismerte, hogy jobb vizsgázni, mint pórul járni.

– Ezek szerint még sosem jöttél át erre a kis szigetre? – kérdezte Wendy, miközben leült a puha avarszőnyegre.

– Dehogynem! Igaz, már elég régen. Akkor még a híd is valamivel jobb állapotban volt.

Nigel leült Wendy mellé, és úgy nézték a víz fodrozódó felületét. A fák folyamatosan a víztükörre hullatták elszíneződött, száraz leveleiket, így az sosem simult ki egészen.

– Apukámmal gyakran jártunk ide. Ő mutatta ezt a helyet nekem. De amióta meghalt, csak ritkán jártam erre.

– Részvétem apukád miatt.

Kép forrása: Pixabay.com

Nigel szomorúan bólintott egyet, mintegy „köszönömként”. Valójában nem akarta megemlíteni édesapja halálát, hiszen még nem is tudta rendesen túltenni magát rajta. Ám a hely mégis megkívánta azt, hogy valamilyen módon megemlékezzen róla.

– Hiszel a tündérekben? – kérdezte Nigel hosszabb csend után.

Wendy rövid ideig töprengett, mielőtt válaszolt volna.

– Szárnyas, apró ember formájú lényekben, olyanokban, akik általában a mesék szereplői, természetesen nem hiszek. De átvitt értelemben hiszek a tündérekben. Hiszem azt, hogy minden embernek van egy kis tündére, aki jót akar neki. Mások inkább személyes őrangyalnak hívják őket, de akár nevezhetnénk tündéreknek is ezt a bennünk rejlő… – Wendy kereste a megfelelő kifejezést. – Energiát – fejezte be végül.

Nigel elmosolyodott, mert tetszett neki a lány elképzelése, bár tudta, hogy amit mondani készül, az némileg ellentétben áll a hallottakkal.

– És te hiszel bennük? – kérdezett vissza Wendy.

– Igen. De nem csak a személyes tündéreinkben, akik vigyáznak ránk. Az állandó ködben, ami mindig körülvesz minket, különös kis lények élnek, a ködtündérek. Akik, ha az ember szemébe néznek, az az ember rövidesen meg fog halni.

Wendy összeráncolta a homlokát, úgy figyelte Nigelt.

Nigel tudta, hogy hihetetlenül hangzik Wendy számára az, amit elmondott. Tisztában volt vele, hogy ő ugyanúgy kétkedne, ha valaki neki mesélne valami természetfeletti dologról úgy, mint aki hisz annak létezésében.

– Honnan tudsz a ködtündérekről?

– A mamám egy napon azt mondta, hogy a szürke ködben aprócska kis arcokat vélt felfedezni, akik fénylő szemeikkel éppen az ő szemébe néztek. Attól a pillanattól kezdve pedig érezte, hogy hamarosan meg fog halni. Elmesélte, hogy régen, amikor még ő maga is egészen fiatal volt, hallott már az úgynevezett ködtündérekről, akik megsúgják az embereknek, hogy közel a haláluk, de nem hitt bennük. Egészen addig, amíg az említett napon a kis tündérek bele nem néztek a szemébe. Hamarosan pedig valóban… meghalt.

– Ez úgy hangzik, mint egy mese, amit az idősebbek mindig továbbadnak a fiatalabbaknak. Talán, hogy könnyebben el tudjuk fogadni a halált, az elmúlást – vélekedett Wendy.

– A tündérek a mamám szerint előre meg is siratták és elbúcsúztatták őt. Látta, ahogy peregnek a könnyeik. Aztán később, a fűben nagyon apró golyókat talált. Azt mondta, hogy azok a tündérek megszilárdult könnyei. Amik őt meggyászolták, de talán engem megvédenek majd. Kérte, hogy tartsam meg azokat a könnyeket, amiket ő talált. De… nézd! Itt is vannak! – azzal Nigel felmarkolta a mellette összegyűlt kis levélkupacot, majd kis gyöngyházszínű gömböcskéket válogatott ki közülük.

– De érdekes! – kiáltott fel Wendy, és a kezébe fogott néhányat. – Vajon mik lehetnek ezek? – tűnődött.

Nigel elmosolyodott. Nem várta el a lánytól, hogy rögtön higgyen neki, így inkább élvezettel figyelte, ahogy Wendy ámulva nézegeti a miniatűr golyókat.

Hamarosan esteledni kezdett, és ezzel együtt az idő is hűvösebbre fordult. Nigel javaslatára elindultak visszafelé. Az út során végig beszélgettek, így úgy tűnt számukra, hogy egészen rövid idő alatt kiértek az erdőből. Nigel ezután egészen hazáig kísérte Wendyt. Mire gyalogosan elérték a célt, már teljesen rájuk sötétedett. Wendy dideregve intett búcsút Nigelnek, aki figyelte, ahogy a lány eltűnik házuk kerítése mögött. Wendyék egy takaros kis házban éltek, melyet magasra nőtt sövénykerítés ölelt körbe.