Tizenharmadik fejezet - A pezsgő

Robert már alig várta, hogy Peter végre bekopogjon hozzá. Már jó néhány órával korábban hívatta, és remélte, hogy a fiúnak nemsokára akad majd egy kis szabad ideje. Amikor végre megérkezett, azonnal a kezébe nyomott egy kis fiolát.

– Hánytató szer – jelentette ki Robert, és csak akkor fogott magyarázatba, amikor Peter láthatóan már kezdte egy kissé feszélyezetten érezni magát.

– Ma este édesanyám születésnapjára fogunk koccintani. Önnek az lesz a feladata, hogy ennek a kis üvegcsének a tartalmát észrevétlenül öntse Mr. Brooke poharába. Meg tudja csinálni?

– Biztosan öntsem az egész üveget? – kérdezte Peter.

– Biztos, ami biztos – bólintott Robert.

Estére megérkeztek a vendégek, Lady Elizabeth régi barátnői, hogy együtt köszöntsék az ötvenedik életévét betöltő asszonyt. A ház megtelt elegáns hölgyekkel és urakkal, akik egy kis pezsgést vittek a család életébe.

– Hallottam, hogy eljegyezte Miss Fiona Spencert – mosolygott rá Lady Swift Robertre. – Fogadja őszinte gratulációmat.

Az asszonyok amellett, hogy Lady Elizabethet ünnepelték, szívesen tértek rá az őket foglalkoztató témára, amely gyakran a házasság volt.

Robert idegesen meredt a mosolygó arcra, amely egy nagy rózsaszín lufira emlékeztette, amit olyan szívesen kipukkasztott volna.

– Valójában még nem történt meg az eljegyzés – válaszolt öccse helyett Caroline.

Kép forrása: Pixabay.com

– Ó, de azért már nem sokat kell várni, igaz? – kérdezte reménykedve Lady Swift, mire Robert kényszeredetten kipréselt magából egy igent. – És Önnel mi a helyzet, Caroline? – került most sorra az idősebbik testvér.

– Még nem találtam meg azt a férfit, aki boldoggá tehetne – felelte Caroline. – Induljunk! – szólt aztán hirtelen. – A Papa már bontja ki a pezsgőt.

Mindannyian a Thompson házaspár köré sereglettek. Robert, miközben mindenki az édesanyjának kívánt egészséges, hosszú életet, ő maga egyre csak a fal mellett ácsorgó Petert figyelte. Peter aztán a kezében tartott pezsgős üvegből tölteni kezdett a habzó nedűből, hiszen abból, amelyet Lord Thompson felnyitott, mindenkinek csak pár jelképes korty jutott, amellyel koccintottak. A java még csak eztán következett.

– Nos? – kérdezte suttogva Robert, amikor Peter kiszolgálta a vendégeket itallal és az újabb feladatokat leste.

– Megtettem – felelte Peter kurtán.

– Helyes.

Robert eztán Justint tartotta szemmel. Látta, amint ő is felköszönti az édesanyját, majd a nagyanyjával beszélget, végül pedig Lady Swift környékezi meg. Robert remélte, hogy Justin majd felsül az előkelő hölgy előtt, ám inkább az ellenkezője történt. Lady Swift mosolya egyre szélesebb lett. Nem sokkal később azonban Justin rövid időre egyedül marad. Egészen addig, amíg Robert, aki akkor két lord társaságában az aktuális politikai helyzetet vitatta meg, magához nem invitálta.

– Minden bizonnyal Mr. Brooke is szívesen kifejtené a véleményét a témával kapcsolatban – vetette közbe egy idő után Robert, mire Lord Garcia a következő kérdést tette fel:

– Mit gondol, mennyire tudja befolyásolni a németek megjelenése a gyarmatokért folytatott harcot?

Justin jól tudta, hogy ezek a fajta kérdések mind arra akarnak rávilágítani, hogy ő mennyire tájékozatlan, és mint néhai inasnak semmi keresnivalója sincs az előkelő társaságban. Ám Justin igyekezett egyre jobban tájékozódni, már nem csupán néha-néha olvasta el Mr. Jones újságját, hanem rendszeresen követte az eseményeket. Ezúttal is készen állt a válasszal, amikor hirtelen egy erős rántást érzett a gyomra felől. Hideg futott rajta végig, miközben a homlokán máris ott gyöngyözött a veríték.

– Azt hiszem... – nyöszörögte, miközben automatikusan a hasára szorította a kezét.

– Rosszul van, Mr. Broooke?

– Csak nem így akarsz kibújni a válaszadás alól? – csóválta a fejét Robert, miközben odament Justinhoz és eljátszotta, hogy ő maga is aggódik.

– Bocsássanak meg... – zihálta Justin, majd megpróbált görnyedt testhelyzetéből felegyenesedni.

Ekkor már többen is feléjük fordultak, ám Justin próbált a lehetőségekhez mérten feltűnésmentesen távozni.

Csakhogy Robert valószínűleg úgy érezte, nem kapott még megfelelő elégtételt, mert amint Justin mögött becsukódott az ajtó, ő maga is elindult. A másik folyosót célozta meg, nem azt, amelyiket Justin választotta. Ruganyos lépteivel sokkal hamarabb odaért a mellékhelyiséghez, mint riválisa. Hanyagul az ajtófélfának dőlt és így figyelte, ahogy Justin a görcsöktől botladozva odaér.

– Engedj be! – kérte Justin, amikor Robert lezserül elállta az utat.

– Nem valami szépen kérsz rá – jegyezte meg Robert és egy tapodtat sem mozdult.

– Kérlek, engedj be!

– Nos, így már kétség kívül valamivel jobb.

Robert azonban még mindig nem mozdult. Élvezettel figyelte, amint Justin esdekelve ráemeli a tekintetét, majd lassan leroskad a fal mellett.

– Mivel mérgeztél meg? – kérdezte erőtlenül.

– Csak egy kis hánytatószert csempésztem a pezsgődbe. Na, mi van, nem is harcolsz, hogy bemehess? Inkább itt a folyosón intézed el? Végül is, miért ne! – Robert kivette a zárból a kulcsot és bezárta az ajtót, majd a kulcsot a zsebébe csúsztatta.

– Add oda! – kérte Justin, majd ügyetlenül felállt és megpróbálta elvenni Roberttől a kulcsot.

Néhány pillanattal később a folyosóról hangok közelítettek feléjük.

– Nincs itt semmi látnivaló. Mindössze annyi történt, hogy Mr. Brooke egy kicsit túllépte a határt és egy kissé sok pezsgőt ivott, amitől rosszul lett.

Justin néhány órája már egyedül feküdt a szobájában, és a hangokból ítélve úgy vélte, hogy lassacskán a vendégek is távoznak vagy legalábbis visszavonulnak a számukra előkészített szobákba. A folyosó azonban mégsem csendesedett el egészen, mert kisvártatva Justin halk lépéseket hallott a szobájához közeledni. Hamarosan pedig valaki kopogtatott az ajtón.

– Tessék! – szólt ki Justin, habár ilyen állapotban nem szívesen találkozott volna senkivel sem.

Az ajtón Lucy lépett be.

– Hoztam egy kis krumplipürét és gyömbérteát – mondta, majd letette a tálcát az éjjeliszekrényre.

– Köszönöm.

Lucy biccentett, és halványan elmosolyodott.

– Már jobban vagy egy kicsit?

– Nem igazán. De azt hiszem, van egy ötletem, mitől lennék jobban – Justin ülő helyzetbe tornázta magát, majd kihúzott egy fiókot az éjjeliszekrényéből és egy könyvet adott át Lucynak. – Olvass fel nekem egy kis részletet.

Lucy azonnal zavarba jött.

– Rémesen olvasok.

– Szerintem csak eltúlzod. De még ha igazad is van, az sem számít.

Lucy némi szabódás után leült az ágy melletti kis székre, és kinyitotta Thomas Hardy Erdőlakók című regényét. Tanácstalanul lapozgatni kezdett a könyvben.

– Üsd fel valahol. Lássuk, hol nyílik ki és mit jósol nekünk a könyv – kérte Justin, mire Lucy így is tett.

– Tizenhetedik fejezet – jelentette be a lány, miután nagyjából a közepénél csapta fel a kötetet. – Éppen orvosi látogatással kezdődik – mondta szomorkás mosollyal a szája szegletében, majd kissé döcögősen, de belekezdett az olvasásra.

Justin remélte, hogy neki nem lesz szüksége Mrs. Charmondhoz hasonlóan orvosra. Ám ennél sokkal jobban szerette volna, ha Lady Elizabeth előkelő vendégei megkímélnék őt a történtek miatti rosszindulatú pletykáktól.