Tizenegyedik fejezet - Lovaglólecke

A Spencer család távozását követően Justin még inkább úgy érezte, hogy magára maradt. Különösen erős volt ez az érzés, amikor a könyvtárszobában töltötte az idejét Caroline és Robert társaságában.

– Mi a véleményed az orosz realizmus irodalmáról? – Justin sejtette, hogy Caroline csupán azért tette fel neki ezt a kérdést, hogy kellemetlen helyzetbe hozza vele.

– Szerintem az orosz szerzők nagyon jól ábrázolják a társadalmi helyzetet.

– Ez igencsak komplex vélemény volt. Magam sem fejthettem volna ki szebben és bővebben. Ám ha a téma kevésbé áll hozzád közel, talán beszélgethetnénk az iparosodás helyzetéről hazánkban. Szerinted mennyire vet ránk, mint előkelő vidéki családra, jó fényt az, hogy egyre inkább a modern városok és a korszerű gépek veszik át a hatalmat?  
Justin zavartan válaszolt, ám Caroline kinevette őt, így néhány perccel később már saját maga sem emlékezett arra, hogy mit mondott. Robert maga is kissé lenézően somolygott, majd látszólag Justin segítségére sietett.

– Azt javaslom, egyelőre hagyjuk az irodalmat és a politikát. Legyünk egy kicsit gyakorlatiasabbak. Egy igazi úriembertől elvárható, hogy kiválóan megállja, vagyis megülje a helyét a nyeregben.

– Így igaz. Alap követelmény egy igazi férfitól – tette hozzá Caroline. – Mi lenne, ha megmutatnád Justinnak miről is van szó? – indítványozta aztán, amit öccse örömmel vett.

– Te is csatlakozol, Caroline? – kérdezte Robert, miután Justin kénytelen volt igent mondani az invitálásra.

– Igen, kedvem van egy kis vágtához – jelentette ki Caroline, majd gyorsan kisietett a könyvtárból, hogy rögtön neki is kezdhessen a készülődésnek és csinos ruháját kényelmes lovaglóöltözékre cserélje.

Saját kép

Robert szintén távozott, majd nem sokkal később egy komplett lovagló felszereléssel tért vissza, amit rögtön átadott Justinnak.

– Ezt már nem használom egy ideje, de azt hiszem, neked éppen megfelelne.

– Köszönöm – felelte Justin, majd maga is felment újdonsült szobájába.

Az öltözék meglehetősen kényelmetlennek tűnt a számára. Feszengett benne, és úgy érezte magát, mintha bohócjelmezbe bújt volna.

Éppen elindult lefelé a lépcsőn, amikor a felfelé siető Peterbe botlott. Peter duplán neheztelt rá, hiszen ő rá még kétszer annyi feladat hárult, mint korábban. Mr. Jones ugyanis nem adott egyértelmű választ arra, hogy rövid időn belül fognak-e új inast alkalmazni.

– Hová készül a fiatalúr? – kérdezte, de olyan erősen megnyomta az utolsó szót, hogy nehéz lett volna nem észrevenni a csipkelődő gúnyt.

– Megyek összetörni a csontjaimat – morogta Justin.

Caroline profi módjára megülte kedvenc fekete lovát, Szélvészt. Már el is nyargalt, amikor Robert még Justinnak segített felnyergelni egy szép szürke színű kancát, akit Ígéretnek hívtak. Közben röviden elmagyarázta, hogy mire kell figyelni, hogyan tud elindulni a lóval és hogyan fékezheti meg. A korábbi inas félve ült fel a nyeregbe és olyan szorosan markolta meg a gyeplőt, hogy a kemény bőr még kesztyűn keresztül is feltörte a tenyerét.

Saját kép

– Nos, mi lesz, akkor indulhatunk? – kérdezte Caroline, aki néhány kisebb kör megtétele után visszatért Roberthez és Justinhoz.

Eleinte mindhárman szépen lassan, lépésben haladtak. Ezt még Justin is egész elviselhetőnek tartotta, ám Caroline hamarosan megszólalt:

– Unatkozom! Egy kicsit felpörgethetnénk az eseményeket.

– Azt hiszem, igazad van – értett egyet Robert.

– Akkor hajrá! – kiáltotta Caroline. – Ki fog utolérni? – kérdezte, miközben el is száguldott.

– A léptetés már megy – jelentette ki Robert. – Most próbálj meg egy kicsit gyorsabb ütemre váltani. De tedd ezt magabiztosan, mert a ló könnyedén megérzi a nyugtalanságot. Kövess minket!

– Rendben – bólintott Justin, majd miután Robert is nekiiramodott, ő maga is gyorsabb tempóra váltott.

Ám úgy érezte, így már nem tudja kellően irányítani a lovát, egyre inkább az állat önálló akarata érvényesül. Caroline és Robert egyre távolodott, lassacskán már csak apró alaknak tűntek a messzeségben. Justin mégis igyekezett utolérni őket, még nem adta fel. Végül sikerült is csökkenteni a távolságot, habár úgy vélte, ez részben annak volt köszönhető, hogy a Thompson testvérek egy kicsit lassítottak.

– Ne okozz csalódást! Azt hittem, jobb tanítvány leszel, Justin! – kiáltotta hátrafordulva Caroline.

Justin ezt hallva ismét gyorsított, ám edzett paripája ezúttal olyan vágtába kezdett, hogy a fiú úgy érezte szinte már repül. Próbálta lefékezni Ígéretet, ahogy Robert mutatta. Sikerült is neki, de mégis, mielőtt teljesen megállhattak volna, a ló ledobta hátáról kezdő lovasát. Justinnak fájt minden tagja, miután a kemény földön kötött ki.

– Visszaforduljunk? – kérdezte Caroline, a hangja egészen a közelből hallatszott.

– Ugyan, hamarosan összeszedi magát. Mindenki a saját hibáiból tanul a legjobban.

Justinnak a fájdalomtól könnybe lábadt a szeme. Csak feküdt a földön és a felhős eget nézte. Próbálta összeszedni magát, de még a karját is alig bírta megmozdítani.

– Emma! – suttogta, mert remélte, hogy a lány még így a távolból is erőt adhat neki.

Ígéret a név hallatára felnyerített, majd odament sérült lovasához és a fejével megbökte Justin karját.

Justin még egészen sokáig feküdt a fűben mozdulatlan bábuként. Aztán lassan megmozgatta a végtagjait, majd óvatosan felült. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a fájdalmai ellenére valószínűleg nem tört el semmije, csak megütötte magát.

Ígéret közben a közelben kószált, de aztán visszatért Justinhoz, aki sántikálva indult el visszafelé a házhoz, miközben a gyeplőbe kapaszkodott. A ló mintha jóvá akarta volna tenni, hogy ledobta magáról a tapasztalatlan fiút, ezúttal szépen lassan menetelt, ahogy Justin is.

– Hosszúra nyúlt a lovaglás, amint látom! – jegyezte meg John, amikor Justin odaért az istállóhoz. – Ígéret kissé heves természetű, de ha megkedvel valakit, akkor kezes báránnyá válik.