Ötödik fejezet - Csinos lila folt

Emma egyik alkalommal a személyzet hátsó bejárata felé vette az irányt, miután úgy vélte, hogy aznapra befejezte a szabadban való festegetést. Mikor mappájával a hóna alatt beállított az alkalmazottak étkezőjébe, minden jelenlévő gyorsan abbahagyta, amivel éppen foglalkozott és tisztelettudóan köszöntötték Emmát. A lány meglepetését mosolyba fojtotta.

– Kérem, ne csináljanak miattam felesleges felhajtást.

Kép forrása: Pixabay.com

– Óhajt valamit, kisasszony? Csak csengessen, és máris…

– Nem, nem – vágott Mrs. Tanner szavába Emma. – Egy kis teát elfogadnék, de igazából önökhöz jöttem.

– Hozzánk? – vonta fel a szemöldökét Anne.

– Igen, szeretném, ha egy kicsit megismerhetnénk egymást. Julie nagyon kedves történeteket mesélt Fionának és nekem arról, hogy mik történnek itt.

– Tényleg olyanok vagyunk, mint egy nagy család – mosolyodott el Mrs. Brown, aki épp a szomszédos konyhából lépett ki egy hatalmas merőkanállal a kezében, amelyben leves gőzölgött.

Így történt, hogy Emma egészen sok mindent megtudott a személyzet tagjairól. Mindenki mesélt magáról egy kicsit, egyedül Justin maradt ki, aki látszólag Mr. Jones újságjába temetkezett, amit aztán a tulajdonosa egy idő után mérgesen kikapott a kezéből. Végül Emmára is sor került. Felelevenítette gyerekkorát, Fionával kedvenc játékaikat, édesanyja halálát és azt, hogy eztán hogyan került egyre közelebb az édesapjához.

Egy idő után azonban mindenkinek igyekeznie kellett, hogy ne maradjon el a teendőivel. Peter és Justin maradtak csak Emma mellett, aki a teáját kortyolgatta, mivel a mesélés közben teljesen megfeledkezett róla. A két inas épp az urak cipőit tisztította egy félreeső helyen. Ám Peter előbb végzett, így hamarosan ő is elsietett.

– Rólam már egészen sokat megtudott. Most meséljen egy kicsit magáról – kérte Emma, amint kettesben maradt Justinnal.

– Nem sok érdekességgel szolgálhatok, kisasszony.

– Akkor szerencséje van, hiszen számomra bármi érdekes lehet, ami önnel kapcsolatos.

– Anyám nevelt, mióta csak az eszemet tudom – fogott bele némi szabódás után Justin, miközben az utolsó simításokat végezte a csillogó cipőn. – Az apámat nem ismerem, és igazából semmit sem tudok róla. Anyám csak nagyon szűkszavúan nyilatkozott róla, amikor nagyobb koromban érdeklődtem felőle. Miután meghalt a szomszédban elő Mr. White, a felesége is odaköltözött hozzánk. Ők nem voltak annyira szegények, mint mi, de Mr. White csupa adósságot hagyott a feleségére, akiből szegény özvegyasszony lett. Fiatal korában nevelőnő volt, sok mindenhez értett, ő tanított meg írni és olvasni. Néhány könyvet is kaptam tőle, amiket nem kényszerült eladni. Csakhogy a szegénység és a bánat hamar legyűrte őt. Egyszer csak ágynak esett és aztán néhány hónapra rá meghalt.

– Nagyon sajnálom – mondta csendesen Emma, amikor Justin szünetet tartott. – És az édesanyja hogy van?

Justin nem válaszolt rögtön. Elfordította az arcát, és nagyot sóhajtva mondta ki:

– Ő is meghalt.

– Ne haragudjon, nem akartam tapintatlan lenni – hajtotta le a fejét Emma, és már kezdte bánni, amiért mesélésre bírta Justint.

– Anyám három éve halt meg. El kellett adnom a kis házat, hogy tisztességes temetést rendezhessek neki. Alig maradt pénzem, ezért elhatároztam, hogy valami új dologba fogok kezdeni. Akkor jöttem el ide, éppen karácsony este. Az első hely volt, ahol próbálkoztam, de szerencsém lett és munkát adtak nekem.

– Szomorú történet – mondta csendesen Emma. – De azért a vége nem is olyan rossz. És szeret itt lenni?

– Nem tudnék erre igennel vagy nemmel felelni. Valójában olyan, mintha még nem találtam volna meg a helyemet. A többiek folyton azt hiszik, nekem minden vágyam azt elérni, hogy felnézzenek rám. Pedig én azt szeretném, ha elfogadnának, ha nem néznének le… Most, ha megbocsát, mennem kell nekem is.

– Igen, persze – kapott észbe Emma. – Engem is minden bizonnyal hiányolnak már. Mindjárt felszolgálják az ötórai teát. Habár én már elfogyasztottam a magam adagját.

Kép forrása: Dreamstime.com

Emma sokkal szívesebben töltötte az idejét festegetéssel a szabadban, mint Caroline és Fiona társaságában a szalonban. Nővérét még mindig feszélyezte Caroline jelenléte, ezen pedig ő sem tudott segíteni.

Lassacskán pedig azt is bevallotta magának, hogy nem csupán azért szeret az alkotásba feledkezni, mert arra törekszik, hogy Caroline-nal kevesebb időt kelljen töltenie, hanem azért is, mert alkalmat akar adni a Justinnal való találkozásnak.

Bizonyos időközönként azonban sehogy sem kerülhette el ezeket az együtt töltött órákat a szalonban.

– Meglepően sokat tartózkodsz a személyzet egy bizonyos tagjával – jegyezte meg Caroline egy ilyen alkalommal, amikor hármasban a pamlagon ülve olvasgattak. – Miközben sokkal kifinomultabb társaságod is akadna. De persze az emberről sokat elárul az, hogy milyen emberek között szeret lenni.

– Ez így igaz – bólintott Emma.

– A húgod mindig is egy kissé nehezen kezelhető volt, Fiona? – kérdezte Caroline az idősebbik Spencer lányt, amikor úgy érezte, Emma nem kíván vitába szállni gúnyosnak szánt megjegyzésével.

– Nem, azt hiszem, nem – rázta meg a fejét a kérdezett, majd olvasmányába temetkezett.

– Hű, micsoda intellektuális eszmecseréket lehet veletek folytatni.

– Ennek igazán örülök. Felettébb jól esik, hogy ilyen kedvező véleménnyel vagy rólunk, Caroline – mosolygott Emma, akit inkább csak mulattatott a fiatal Lady szurkálódása.

– Igazán csinos az a lila folt az arcodon – jegyezte meg Caroline vacsora közben Emmához fordulva. Emma egy gyors mozdulattal igyekezett letörölni arcáról a festéket, ám Caroline somolygásából arra következtetett, hogy az még mindig az arcán virít. – Elnézést – mentette ki magát és elsietett a fürdőszoba felé.

– Gondolod, hogy az öcsém megtűr egy pingáló kis majmot a családban? – hallotta meg Emma Caroline gúnyos megjegyzését a háta mögül. – Ha segíteni szeretnél a nővérednek, javasolnám, hogy szedd össze magad végre!