Kertben nyíló szerelem

Romantikus történetem egy moly.hu-s kihívásra íródott. Az ihletet ez a kép adta:

Kép forrása: http://www.fortepan.hu/

A könyv lapjaiba belekapott a szél, játékosan pörgette az oldalakat. Juliannát elnyomta az álom, ám a regény története folytatódott, csak egy kicsit másként, mint ahogyan azt az író papírra vetette.

– Liácska kisasszony! Készen van az ebéd! Tessék befáradni, már tálalva van, és az apja nagyon várja!

Julianna kinyitotta a szemét, és nyújtózott egy nagyot, hiszen a padon heverészve egészen elmacskásodtak a tagjai. Csak ezután pillantott a kerekded Jolán nénire, a szakácsnőjükre.

– Jöjjön, kisasszonyka!

– Megyek már, kedves Joli néni! – mosolyodott el Julianna, és bármennyire szívesen időzött volna még a villájukhoz tartozó parkban, követte a szakácsnét az étkezőbe.

Jolán néni ugyanis nagy gonddal készítette az ebédet, és nem szerette, ha elhűl, vagy egyéb módon veszít jó ízéből az étel, mielőtt a tányérra kerül.

Julianna édesapja, Abonyi Nándor úr, már valóban az asztalnál ült. Dús, még mindig fekete bajusza alatt jót somolygott látva lánya sietségét, és szokásosan kissé kócos haját, valamint enyhén gyűrött szoknyáját.

– Bocsásson meg, Papus! Nem akartam megvárakoztatni, de a könyv, amit olvastam… ráadásul el is bóbiskoltam. Kint olyan kellemes az idő, és most tavasszal, minden csupa zöld és a virágillat…

Abonyi úr felemelte a kezét, és ezzel a gesztussal finoman csendre intette a lányát.

– Lia, kislányom! Tudom. A park és a könyvek. A két nagy szenvedélyed. De most ülj le te is, hiszen itt az ebéd ideje.

Julianna engedelmeskedett, és leült apjával szemben a gondosan terített asztal mellé.

– Akár a parkban is ehetnénk! – vetette fel reménykedve, miután az aranyló húslevest csendesen elfogyasztották.

– Nem bánom, habár még kissé rendezetlen – vélekedett Abonyi úr.

Néhány hónappal korábban költöztek a se nem túl nagy, se nem túl kicsi villába, a főváros egyik külterületi részére. A rezidenciához szép, kiterjedt birtok tartozott. Csakhogy a hatalmas parkra senkinek sem volt gondja már jó ideje, így a növények szabadon elburjánzottak. Julianna persze azonnal beleszeretett ebbe a romantikus, vadregényes helybe, ami nagyban befolyásolta apja döntését, hogy végül megvegyék a villát.

– Így is csodálatos – Julianna már éppen arra készült, hogy tovább lelkendezzen apjának a park buja szépségeiről, ám Abonyi úr arcán ismét mosoly terült szét.

– Valójában éppen a kedvenc parkoddal kapcsolatban szeretnék mondani valamit.

– Ki vele, Papus! Mondja, kérem! – kérlelte Julianna az apját, mert úgy tűnt, Abonyi úr egy kis hatásszünettel csigázza fel még inkább lánya kíváncsiságát.

– Találtam valakit, aki egy kissé megrenoválja a parkot.

Julianna kezében megállt a kés és a villa, és a kis darab sült húst visszaejtette a tányérjára. Nem tudta eldönteni, vajon ez tényleg jót jelent vagy sem. Szerette a növényeket, úgy ahogy vannak. Szabadok és kissé talán szeszélyesek voltak, ahogyan ő maga is.

­

***

– Tessék itt várni, a nagyságos úr mindjárt jön! – intézte szavait az idős inas, Miklós a magas, sötét hajú fiatalemberhez, aki nemrég érkezett az Abonyi villába.

A fiatalember bólintott, majd izgalmában a kalapját kezdte forgatni az ujjai között, közben pedig ide-oda járkált a szalonban.

Amikor aztán egyszer csak nyílt az ajtó, azt hitte, megérkezett a ház ura, de csak egy fiatal, alig nagykorú kisasszony viharzott be a helyiségbe. Hosszú, barna haja laza, félig kibomlott kontyba fogva keretezte finom vonású, kislányos kerekdedségét megőrző arcát. Nagy, fekete bogárszemei pedig csodálkozva tapadtak az idegenre.

– Megcsípte valami a kezemet – fogott magyarázatba a lány, és felmutatta vékony kis kézfejét, amelyen jól látszódtak a piros dudorok. – Csak borogatást keresek rá. Nem akartam, hogy Joli néni észrevegye, ő csuda nagy felhajtást tud csinálni, minden kis apróságból is.

A fiatalember csak figyelte a kedves, csacsogó lányt. Már nem várta a nagyságos urat. Itt akart maradni a szobában és nézni a tündérien röpködő, lila kis pillangót.

– Maga a kertész, igaz? – kérdezte a kisasszony, immár egy fehér színű borogatással a kezén.

A fiatalember akkor döbbent rá, hogy túlságosan elmerengett.

– Igen, vagyis reménykedem ebben. Az én nevem Bakos Bálint, szolgálatára a kisasszonynak!

– Abonyi Julianna.

A fiatalember látta a lányon, hogy a bemutatkozás után zavarba jött. Valószínűleg nem volt vele teljesen tisztában, hogy ilyen helyzetben, mi lenne az illendő viselkedés, ezért inkább csak lesütötte a szemét és befejezte a csacsogást.

Szerencsére hamarosan előkerült Abonyi úr is.

– Szörnyen röstellem, amiért megvárattam magát. Kölcsönt adtam egy régi barátomnak, aki azonban már jó ideje nem fizet. Most is csak a feleségét küldte, hogy meglágyítsa a szívemet… De térjünk a tárgyra.

Talán tényleg meglágyult Abonyi úr szíve, vagy egyszerűen csak a fiatalember könnyedén tudta bizonyítani a rátermettségét a kertészi posztra, mert hamarosan a két férfi megállapodott. Bakos Bálint kapott egy kis kertészlakot a birtokon és hozzá szép fizetést.

***

A kert napról napra rendezettebb képet festett. Bálint szorgalmasnak és ügyesnek bizonyult. Julianna pedig élvezettel figyelte őt munka közben. Szerette látni, ahogy a keze nyomán ritkul a gaz és a növények új életre kelnek, előtűnnek a szépségeik.

Julianna egy napsütéses délutánon épp a kedvenc padján, a terebélyes tölgy árnyékában elnyújtózva olvasott, amikor felkapta a fejét Bálint metszőollójának csattogására. Látta, amint a kertész épp a közeli rózsalugasnál ügyeskedik, miközben halkan fütyörészik.

Julianna egy falevelet helyezett a könyvbe, hogy megjelölje vele, hol tartott, majd elindult a rózsalugas felé. Kissé tétován tette meg az oda vezető rövidke utat, hiszen nem tudta, hogyan elegyedhetne beszédbe Bálinttal. Inkább alkalmat akart adni a kertésznek, hogy ő kezdeményezzen.

Már ott állt egészen közel Bálinthoz, aki azonban úgy tűnt, még nem vette észre őt. Vidáman dúdolt és rendezgette a rózsákat. Julianna óvatosan köhintett egyet, mire a kertész felocsúdott és azonnal felé fordult.

– Kisasszony! Miben segíthetek? – kérdezte zavartan.

– Valójában csak erre sétáltam – próbált füllenteni Julianna, ám érezte, hogy az arca körülbelül olyan vörösre gyúl, mint a körülöttük nyíló rózsák.

– Örülök, hogy… – fogott bele Bálint, noha látszott, még maga sem tudja, mit mondjon, minek örül.

Persze a mosolya elárulta, örül annak, hogy láthatja Juliannát, de ezt nyíltan nem vallhatta be.

– Mit olvas, kisasszony?

– Mikszáthot. A fekete várost. Ismeri?

– Igen. Vagyis, annyira nem. Mikszáthot persze igen, de a regényt…

– Kölcsönadom – nyújtotta Julianna a kertész felé a díszes kötetet. – Én már olvastam egyszer.

Bálint gyorsan megtörölte a kezét, majd elvette a regényt.

– Köszönöm, igazán kedves. Engedje meg, hogy némiképp viszonozzam. Habár, ez már eleve az öné.

Bálint a hóna alá fogta a könyvet, majd levágott egy élénkpiros színű rózsafejet, és Julianna hajába tűzte.

– Nagyon jól áll a kisasszonynak!

Julianna virágnak még sosem örült annyira, mint akkor annak a kis rózsafejnek. Később kiszárította és egy kis üveg kehelyben őrizte.

***

A hatalmas kert rendben tartása folyamatos munkát szolgáltatott Bálintnak, aki igencsak lelkiismeretesen gondozta a növényeket. Ám amint mindent rendbetett, több szabad ideje maradt. Ezeket a szabad időket pedig egyre inkább Juliannával töltötte. Noha tartott Abonyi úr vagy Jolán néni rosszallásától, de ez mégsem tántoríthatta el őt attól, hogy a lány társaságát keresse.

Gyakran beszélgettek a tölgy árnyékában, a padon ülve. Hosszú sétákat tettek a birtokon, és egyszer az éjszakát is együtt töltötték a csillagos eget kémlelve. Julianna azonban ezután megfázott, és Jolán néni akkor kezdett igazán gyanút fogni. Alaposan elbeszélgetett Juliannával. Abonyi úr pedig csatlakozott a szónoklathoz. Így aztán mielőbb a színre lépett Ádám úrfi, egy gazdag báró fia. Julianna látni sem akarta udvarlóját, azokat az alkalmakat kereste, amikor Bálinttal együtt lehetett.

Csakhogy a Julianna számára oly gondtalan nyárnak egyszeriben vége szakadt. Reggel még ugyanúgy kezdték meg a reggelit az édesapjával, ám az a nap egyébként teljesen másként alakult, mint ahogy Julianna várta.

– Mit olvas, Papus? – kíváncsiskodott Julianna, mivel édesapja a szokottnál jobban belefeledkezett a Budapesti Hírlap olvasásába.

– „Mikor e sorokat írjuk, a főváros utcáin lelkesen ünneplő néptömeg hullámzik. A kora délutántól esti hét óráig gyakran változó s a békés megoldást variáló híreket a közönség meglehetősen fanyar kedvvel fogadta, míg a háborút jelentő hírekre hatalmas éljenriadal tört ki." – olvasta fel Abonyi úr a cikk egy részletét a lányának.

Julianna otthagyta a reggelije maradékát. Tehát háború lesz. Ő maga cseppet sem volt lelkes, inkább félt. Akárhogy is alakultak az események, számára a háború igencsak baljóslatúnak tűnt.

Amikor leült a padra, igazán szomorú volt. Ezúttal nem vitt magával könyvet sem. Bálint hamarosan leült mellé a pad túlsó szélére.

– Beszéltem az édesapjával, kisasszony.

Julianna felemelte a tekintetét és Bálint szemébe nézett. Valami biztatót szeretett volna kiolvasni a kertész szeméből. Csakhogy a fiú lehajtotta a fejét, majd a zsebében kezdett kutakodni, végül pedig egy papírost nyújtott át Juliannának.

– Ez a behívó-jegyem.

– Tehát elmegy a háborúba.

– Igen, mennem kell. Összecsomagolok, és holnap már nem leszek itt. Azért jöttem most, hogy elbúcsúzzam öntől, kisasszony.

– Visszavárom. Itt a padon fogok ülni és várni fogom, hogy visszajöjjön.

Bálint elmosolyodott a naiv elhatározáson. Mégis, láthatólag jól estek számára ezek a szavak. Egy egészen kicsit közelebb húzódott Juliannához. Felé nyújtotta a kezét, a lány pedig ujjait az övébe fonta.

***

Abonyi úr a háború alatt elszegényedett. Nem tudta fenntartani a villát, így Juliannával költözni kényszerültek. Ám a birtok hatalmas parkjának egy részét közterületté nyilvánították, így Julianna visszatérhetett kedvenc fája árnyékába, igaz ott egy másik, újabb pad fogadta. Ádám úrfi végül lemondott Julianna kezéről. Már nem lett volna számára előnyös a házasság.

Julianna a Bálinttól kapott rózsafejet nagy becsben tartotta. Gyakran nézegette, miközben felidézte magában az együtt töltött szép hónapokat.

Ápolónőnek tanult, és munkát vállalt egy kórházban. Sok sérülttel találkozott. Mindig attól félt, hogy egyszer majd egy haldoklóban Bálintra ismer, mégis szívesen végezte a munkáját. Bálinttal pedig nem találkozott, és nem is hallott felőle.

A kedvenc tölgyfájához azonban gyakran kilátogatott. Sokszor csak ült ott, elmerengve, visszagondolva a múltra. Már nem volt az a szeleburdi leány, nővé érett. A ruhája egyszerűbb és szegényesebb lett, a haját pedig szigorú kontyban viselte. Ám egy valami nem változott. Szerette Bálintot. És várt rá.

Évekig várt. Aztán egy kemény, november végi napon, amikor a háború már elvonult, észrevett egy vésetet a fa kérgén. A bemetszésbe egy cédulát dugtak. Julianna izgatottan kikaparta a kis papírost, amelyet széthajtogatva egy rövid üzenetre lelt.

A szívem az öné. Túléltem a háborút, mert a szívemet önnél hagytam, így nem érhetett semmi baj. De vigyáz-e még rá? Vagy a kisasszony valaki másnak ajándékozta a sajátját?

Kérem, adja meg a címét, hogy a kölcsönadott Mikszáth kötetet visszaadhassam.

B. B.

Julianna szemét elborították a könnyek. Sokáig zokogott a padon meghatottságában, majd amikor némileg megnyugodott, hazaszaladt, hogy megírhassa a válaszüzenetét.

– Papus! – kiáltotta boldogan nevetve, ismét gyermeki lelkesedéssel. – Visszajött!

***

Julianna és Bálint a következő tavaszon, amikor már piroslottak a rózsák, összeházasodtak.

Az idézet forrása: Magyar Nemzeti Levéltál Archívum

Élni nélküle

A mindenszentek ünnepéhez és a halottak napjához közeledve valószínűleg mindannyian többet gondolunk elhunyt szeretteinkre. Az év összes napján hiányoznak, mégis ez a pár nap a megemlékezés időszaka.

Az idei évben az Élő Irodalom – Élő Könyv Műhelynek köszönhetően megjelent az Élni nélküle címet viselő két kötetes antológia. Az egyikben versek, a másikban novellák segítségével emlékeznek meg a szerzők szeretteikről.

Az a megtiszteltetés ért, hogy a második kötetben a Tiszta, fehér lap című novellám is helyet kapott. Ebből hoztam egy kis részletet:

„Születésünkkor mindannyian kapunk egy tiszta, sima, fehér és üres lapot. Ha öröm köszönt az életünkbe, a lap megtelik színekkel. Amikor pusztítjuk magunkat, akkor a lapon barázdák, redők keletkeznek. Valahányszor valamilyen nagy fájdalom ér bennünket, a lap helyenként összegyűrődik. Amikor túllépünk ezeken a fájdalmakon, akkor a lap valamelyest, talán majdnem teljesen kisimul. Ha valaki meghal, aki közel állt hozzánk, akkor a papírból leszakad egy darab, ami örökre elvész.”

Bővebb információ és könyvrendelés: http://mairodalma.hu/cs_elninelkule.html

Történetem a Wattpadon

Még a tavalyi év végén tévedtem a Wattpadra, ahol rögtön rá is bukkantam egy olyan történetre, amelyet szívesen olvastam végig. Aztán a végéhez érve, úgy éreztem, hogy talán én magam is regisztrálok és megosztom egy írásomat. Így történt, hogy A levendulakék ég alatt című, még írás alatt álló kisregényemet elkezdtem feltölteni az oldalra:

https://www.wattpad.com/myworks/99624202-a-levendulak%C3%A9k-%C3%A9g-alatt

 

„– Nagyon jól illik a ruhája a szeme színéhez – jegyezte meg Edmond. – És persze a nevéhez szintén.

– Köszönöm – mosolyodott el Levander. – Szeretem a levendula színét és magát a növényt még inkább. Otthon a hátsó kertünket valóságos levendula ültetvénnyé változtattam. Nyár elején minden csupa kékeslila. Az illat pedig varázslatos.

– Számomra az a varázslatos, ha a szemébe nézek. Egy csodálatos levendula ültetvényt látok benne.

Levander erre a kijelentésre, azonnal lesütötte a szemét és még a tánclépést is elvétette.

– Nézzen fel, kisasszony! Hiszen nagyon szép a szeme! – mivel Levander továbbra is lefelé nézett, Edmond folytatta: – Igazán különleges. A kék és a lila olyan keveréke, amely csak nagy ritkán jelenik meg az íriszben.

– A családi legenda szerint miután megszülettem, apám belenézett a szemembe, és a levendula jutott róla az eszébe, így kaptam a nevem – mondta Levender, amikor végre felpillantott Edmondra.”

Az utolsó két szó

A szürkés színű sálat a kezében fogva szaladt Pippa a birtokuk közvetlen közelében húzódó park felé. Mit sem törődött komornája rosszalló pillantásaival, rohant a találkája színhelyére. Szerencsére a park, ahol a szerelme várta őt, elég közel volt ahhoz, hogy gardedám nélkül is el tudjon szökni otthonról, de azért eléggé távol ahhoz, hogy egy terebélyes fa takarásában bizalmas szavakat válthassanak kedvesével. Pippa nem akarta, hogy a kocsiszínben a szülei rajta kaphassák a kocsisukkal, ezért csalta őt minduntalan a parkba. Thomas a szürke sálat kötötte arra a mogyoróbokorra, amelyre Pippa éppen rálátott, ha kinézett a szobája ablakán. Pippa pedig amint meglátta, levette a bokorról a sálat. Ezzel tudatta a fiúval, hogy észrevette az üzenetet, és siet, hogy mielőbb találkozhassanak.

Pippa ezúttal sem csalódott. Amint odaért a parkba, Thomas már a szokásos helyükön ült a padon, a vaskos tölgyfa árnyékában. Pippa boldog mosollyal futott felé, ám amint a fiú szomorúan felnézett rá, már nem érezte magát annyira boldognak, mint percekkel korábban. Thomas zavartan lesütötte a szemét, Pippa már csak hosszú szempilláinak nyugtalan rezdüléseit figyelhette.

– El kell mennem, kisasszony – jelentette ki csendesen a kocsis, miközben az ujjai között idegesen forgatni kezdte a kalapját.

Pippa érezte, amint a torkában gombóc képződik. Félelmetesnek tűnt számára a fiú elmenetele, habár valójában még fel sem fogta azt, amit hallott.

– Nem mehet el – jelentette ki aztán, mintha ezzel mindent helyre tudott volna hozni.

– Elszólít a kötelesség – Thomas már olyan gyorsan forgatta a kalapját, hogy Pippa szinte beleszédült a nézésébe.

Aztán egyszer csak a fejfedő a sáros földön landolt, mire Pippa és Thomas egyszerre nyúltak érte.

– Ügyetlen voltam – pirult el a fiú. Talán az elhibázott mozdulata késztette erre, talán kedvese finom kezének érintése.

– Szóval valójában nem is megy sehová, igaz? – kérdezte reménykedve Pippa.

Thomas szeretett volna helyeselni, de nem tehette. Tehetetlenül megrázta a fejét, mire Pippa szeme azonnal könnybe lábadt. Persze Pippa erős akart lenni. Ám amikor a sós könnyek már a szája sarkáig szaladtak, Thomas végre odalépett hozzá és egy kis kendőt nyújtott felé. Az ő zsebkendője volt az, amelyet az ablakkeretre akasztva Thomasnak szokott üzenni.

– Ezt nálam felejtette.

– Inkább tartsa meg, ha már úgyis elmegy. Én is megtartom a sálat – utasította vissza Pippa a kendőt.

Thomas tétovázott egy ideig, majd annak jeléül, hogy elfogadta a cserét, a zsebébe rejtette a kendőt. Végül az ujjaival törölte le a bánatos arcról a könnyeket.

– Talán jobb lesz, ha nem árulom el hová megyek. De szeretnék valamit adni önnek, kisasszony.

Pippát egy kissé megnyugtatta szerelme gyengéd érintése. Csakhogy ez a nyugalom olyan illékony volt, hogy szinte megrettent, amikor Thomas elvette az arcáról a kezét. Pedig csak az ígért búcsúajándékért nyúlt be a zsebébe, ahonnan egy papírba burkolt hosszúkás kis tárgy került elő. A csomagolás egy különleges piros színű tollat rejtett, amelyhez nem volt tinta. Pippa néhány pillanatra a szomorúságát is elfelejtette, kíváncsisága felülkerekedett.

– Van egy kis noteszem – fogott magyarázatba Thomas. – Ha a kisasszony ezzel a tollal ír üzenetet, akkor bárhol is leszek, a noteszemben megjelenik majd az írása.

Pippa néhány pillanatig azt hitte, Thomas talán viccelni akar vele. De a szemébe nézve látta, hogy a fiú minden bizonnyal igazat beszél, vagy legalábbis hisz abban, amit mond.

– De hiszen akkor önnek is szüksége lesz egy ilyen tollra és nekem is egy olyan noteszre, mint amilyen önnek van – mosolyodott el Pippa.

– Sajnos mindegyikből csak egy van. De ne búsuljon, bármit is ír, azt én ígérem, hogy elolvasom. Egy valamit viszont tudnia kell.

– Ön sosem fog tudni nekem válaszolni – biggyesztette le az ajkát Pippa.

– De minden egyes sora felbecsülhetetlen érték lesz a számomra. Ám, ha a tinta kifogy a tollból, akkor…

– Már én sem írhatok többé.

– Akkor én meghalok.

Hosszú évekkel később Pippa visszatért a Thomassal közös kedvenc padjukhoz. Táskájából előhúzott néhány üres papírlapot, majd elővette a piros tollat. Hezitált, hogy vajon mivel kezdje a levelét. Régen rengeteget írt a néhai kocsisnak. A tolla valósággal táncot járt a papírlapon. Akkor még nem fél attól, hogy a tollban rejlő tinta egyszer csak elfogyhat. Minden kedves élményéről részletesen beszámolt. Ám később megismerkedett egy köztiszteletben álló férfival, akivel hamarosan összeboronálták őket. Sosem érzett olyan különös melegséget a férfi közelében, mint ami akkor járta át, ha Thomassal töltötte az idejét. De a férfi vagyonos volt, ami csábította a szüleit, és elég kedves ahhoz, hogy Pippa is elfogadja őt. Ezért aztán egybekeltek, gyerekeik születtek, majd Pippa arra ocsúdott fel, hogy az unokái veszik őt körbe. A férje aztán meghalt, és Pippa egyedül maradt a hatalmas házukban. A családja rendszeresen látogatta őt, de a magány mégis egyre többször szegődött hozzá. Pippa ekkor ismét egyre többet gondolt Thomasra. Titkos rejtekhelyéről pedig előkerült a szürkés színű sál. Pippa egy kis ládikában őrizgette a holmit. A gyapjúanyag védve maradt, így mikor előkerült, egészen újnak tűnt. Pippa boldogan szagolt bele a szövetbe. Elárasztották őt a szép emlékek, az aprócska érintések, a kedves szavak, a vidám mókák és a cinkos pillantások, amiket akkor váltottak, amikor kikocsikáztak a birtokukról és senki sem sejtette, hogy mennyire szereti egymást a kisasszony és a kocsis.

Pippa végül elhatározta, hogy elmesélni Thomasnak, milyen mesés volt újra magához érinteni a szürkés színű sálat. Mosolyogva írta a sorait. Szinte látta maga előtt a fiút, aki Thomas egykor volt. Ám amint felpillantott az írásából Thomast látta a valóságban is. Magas, sötét hajú, idősödő, de jóvágású férfi állt előtte néhány méterre. Amint Pippa pillantása ráesett, a férfi elindult felé. A kezében ott szorongatta a noteszt, amiben Pippa imént leírt betűi piroslottak.

– Hát visszajött! – kiáltott fel Pippa.

Örült, hogy annyi sok év után végre viszontláthatja Thomast. Ám ebbe az örömbe mégis valami zsibbasztó érzés vegyült. Addig az együtt töltött hónapokra gyönyörű tündérmeseként gondolt. Thomas megjelenése viszont felkavarta az érzéseit. Szinte megbénította a felismerés, hogy mennyi minden történhetett volna másként, ha Thomas akkor nem megy el. Talán a szerelmük sosem teljesedhetett volna ki igazán, de lett volna esélyük harcolni egymásért.

– Önért jöttem, asszonyom.

Pippát simogatta a férfi hangja, melyet az idő kicsit elmélyített. A kiejtése is sokkal kimunkáltabb lett, az öltözete egészen elegánsan festett.

– Miért most jött? – kérdezte Pippa. – Most már késő.

– Mihez volna késő? Sosincs igazán késő.

– A férjem nem régen halt meg. Még gyászolom őt. Gyermekeim és unokáim vannak. Rangom és tisztességem. Már nem tarthatok Önnel csak úgy.

– Bárhogy is dönt, én mindig szeretni fogom – mondta Thomas.

Pippa érezte, amint a szemét elfátyolosítják a visszatartott könnyek. De nem akart egy öregedő, szentimentális hölgynek mutatkozni. Kemény akart maradni, mert meg akarta kímélni magát attól, hogy nevetségesnek mutatkozzon a nyilvánosság előtt. Semmi esetre sem hagyhatta, hogy néhai kocsisuk, a parázsló szerelmüket ismét felizzítsa.

– Egy szót még írhat nekem, mielőtt meghalnék. – Thomas megemelte Pippa előtt a kalapját és amilyen váratlanul felbukkant a parkban, olyan váratlanul el is tűnt.

Pippa tovább élte a köztiszteletben álló hölgyek életét. Ám egyre inkább azt érezte, hogy az ideje fogytán van. Lassacskán már nehezére esett a séta. Tolószéket hoztak a számára. Pippa a szék segítségével tett sétákat a birokon és a parkban. Amikor aztán már nagyon megöregedett, megkérte egyik cselédjét, hogy vigye el őt a parkba, arra a helyre ahol korábban az öreg tölgy terebélyesedett. A fát azóta már kivágták, de hatalmas tönkje asztalként szolgált a pad szomszédságában.

Pippa reszkető kezekkel elővette kabátzsebéből a rózsaszínessé fakuló piros tollat. Zavaros, csak félig-meddig olvasható írással rótt egy papírra két szót: "Szeretem Önt". Miután leírta, megkönnyebbült. Elővette a szürke gyapjúsálat és a nyaka köré tekerte. Boldogan hunyta le a szemét. Tudta, hogy nem egyedül indul el az előtte álló úton. Thomas megkapta az utolsó üzenetét, és most együtt távozhatnak.