Kertben nyíló szerelem

Romantikus történetem egy moly.hu-s kihívásra íródott. Az ihletet ez a kép adta:

Kép forrása: http://www.fortepan.hu/

A könyv lapjaiba belekapott a szél, játékosan pörgette az oldalakat. Juliannát elnyomta az álom, ám a regény története folytatódott, csak egy kicsit másként, mint ahogyan azt az író papírra vetette.

– Liácska kisasszony! Készen van az ebéd! Tessék befáradni, már tálalva van, és az apja nagyon várja!

Julianna kinyitotta a szemét, és nyújtózott egy nagyot, hiszen a padon heverészve egészen elmacskásodtak a tagjai. Csak ezután pillantott a kerekded Jolán nénire, a szakácsnőjükre.

– Jöjjön, kisasszonyka!

– Megyek már, kedves Joli néni! – mosolyodott el Julianna, és bármennyire szívesen időzött volna még a villájukhoz tartozó parkban, követte a szakácsnét az étkezőbe.

Jolán néni ugyanis nagy gonddal készítette az ebédet, és nem szerette, ha elhűl, vagy egyéb módon veszít jó ízéből az étel, mielőtt a tányérra kerül.

Julianna édesapja, Abonyi Nándor úr, már valóban az asztalnál ült. Dús, még mindig fekete bajusza alatt jót somolygott látva lánya sietségét, és szokásosan kissé kócos haját, valamint enyhén gyűrött szoknyáját.

– Bocsásson meg, Papus! Nem akartam megvárakoztatni, de a könyv, amit olvastam… ráadásul el is bóbiskoltam. Kint olyan kellemes az idő, és most tavasszal, minden csupa zöld és a virágillat…

Abonyi úr felemelte a kezét, és ezzel a gesztussal finoman csendre intette a lányát.

– Lia, kislányom! Tudom. A park és a könyvek. A két nagy szenvedélyed. De most ülj le te is, hiszen itt az ebéd ideje.

Julianna engedelmeskedett, és leült apjával szemben a gondosan terített asztal mellé.

– Akár a parkban is ehetnénk! – vetette fel reménykedve, miután az aranyló húslevest csendesen elfogyasztották.

– Nem bánom, habár még kissé rendezetlen – vélekedett Abonyi úr.

Néhány hónappal korábban költöztek a se nem túl nagy, se nem túl kicsi villába, a főváros egyik külterületi részére. A rezidenciához szép, kiterjedt birtok tartozott. Csakhogy a hatalmas parkra senkinek sem volt gondja már jó ideje, így a növények szabadon elburjánzottak. Julianna persze azonnal beleszeretett ebbe a romantikus, vadregényes helybe, ami nagyban befolyásolta apja döntését, hogy végül megvegyék a villát.

– Így is csodálatos – Julianna már éppen arra készült, hogy tovább lelkendezzen apjának a park buja szépségeiről, ám Abonyi úr arcán ismét mosoly terült szét.

– Valójában éppen a kedvenc parkoddal kapcsolatban szeretnék mondani valamit.

– Ki vele, Papus! Mondja, kérem! – kérlelte Julianna az apját, mert úgy tűnt, Abonyi úr egy kis hatásszünettel csigázza fel még inkább lánya kíváncsiságát.

– Találtam valakit, aki egy kissé megrenoválja a parkot.

Julianna kezében megállt a kés és a villa, és a kis darab sült húst visszaejtette a tányérjára. Nem tudta eldönteni, vajon ez tényleg jót jelent vagy sem. Szerette a növényeket, úgy ahogy vannak. Szabadok és kissé talán szeszélyesek voltak, ahogyan ő maga is.

­

***

– Tessék itt várni, a nagyságos úr mindjárt jön! – intézte szavait az idős inas, Miklós a magas, sötét hajú fiatalemberhez, aki nemrég érkezett az Abonyi villába.

A fiatalember bólintott, majd izgalmában a kalapját kezdte forgatni az ujjai között, közben pedig ide-oda járkált a szalonban.

Amikor aztán egyszer csak nyílt az ajtó, azt hitte, megérkezett a ház ura, de csak egy fiatal, alig nagykorú kisasszony viharzott be a helyiségbe. Hosszú, barna haja laza, félig kibomlott kontyba fogva keretezte finom vonású, kislányos kerekdedségét megőrző arcát. Nagy, fekete bogárszemei pedig csodálkozva tapadtak az idegenre.

– Megcsípte valami a kezemet – fogott magyarázatba a lány, és felmutatta vékony kis kézfejét, amelyen jól látszódtak a piros dudorok. – Csak borogatást keresek rá. Nem akartam, hogy Joli néni észrevegye, ő csuda nagy felhajtást tud csinálni, minden kis apróságból is.

A fiatalember csak figyelte a kedves, csacsogó lányt. Már nem várta a nagyságos urat. Itt akart maradni a szobában és nézni a tündérien röpködő, lila kis pillangót.

– Maga a kertész, igaz? – kérdezte a kisasszony, immár egy fehér színű borogatással a kezén.

A fiatalember akkor döbbent rá, hogy túlságosan elmerengett.

– Igen, vagyis reménykedem ebben. Az én nevem Bakos Bálint, szolgálatára a kisasszonynak!

– Abonyi Julianna.

A fiatalember látta a lányon, hogy a bemutatkozás után zavarba jött. Valószínűleg nem volt vele teljesen tisztában, hogy ilyen helyzetben, mi lenne az illendő viselkedés, ezért inkább csak lesütötte a szemét és befejezte a csacsogást.

Szerencsére hamarosan előkerült Abonyi úr is.

– Szörnyen röstellem, amiért megvárattam magát. Kölcsönt adtam egy régi barátomnak, aki azonban már jó ideje nem fizet. Most is csak a feleségét küldte, hogy meglágyítsa a szívemet… De térjünk a tárgyra.

Talán tényleg meglágyult Abonyi úr szíve, vagy egyszerűen csak a fiatalember könnyedén tudta bizonyítani a rátermettségét a kertészi posztra, mert hamarosan a két férfi megállapodott. Bakos Bálint kapott egy kis kertészlakot a birtokon és hozzá szép fizetést.

***

A kert napról napra rendezettebb képet festett. Bálint szorgalmasnak és ügyesnek bizonyult. Julianna pedig élvezettel figyelte őt munka közben. Szerette látni, ahogy a keze nyomán ritkul a gaz és a növények új életre kelnek, előtűnnek a szépségeik.

Julianna egy napsütéses délutánon épp a kedvenc padján, a terebélyes tölgy árnyékában elnyújtózva olvasott, amikor felkapta a fejét Bálint metszőollójának csattogására. Látta, amint a kertész épp a közeli rózsalugasnál ügyeskedik, miközben halkan fütyörészik.

Julianna egy falevelet helyezett a könyvbe, hogy megjelölje vele, hol tartott, majd elindult a rózsalugas felé. Kissé tétován tette meg az oda vezető rövidke utat, hiszen nem tudta, hogyan elegyedhetne beszédbe Bálinttal. Inkább alkalmat akart adni a kertésznek, hogy ő kezdeményezzen.

Már ott állt egészen közel Bálinthoz, aki azonban úgy tűnt, még nem vette észre őt. Vidáman dúdolt és rendezgette a rózsákat. Julianna óvatosan köhintett egyet, mire a kertész felocsúdott és azonnal felé fordult.

– Kisasszony! Miben segíthetek? – kérdezte zavartan.

– Valójában csak erre sétáltam – próbált füllenteni Julianna, ám érezte, hogy az arca körülbelül olyan vörösre gyúl, mint a körülöttük nyíló rózsák.

– Örülök, hogy… – fogott bele Bálint, noha látszott, még maga sem tudja, mit mondjon, minek örül.

Persze a mosolya elárulta, örül annak, hogy láthatja Juliannát, de ezt nyíltan nem vallhatta be.

– Mit olvas, kisasszony?

– Mikszáthot. A fekete várost. Ismeri?

– Igen. Vagyis, annyira nem. Mikszáthot persze igen, de a regényt…

– Kölcsönadom – nyújtotta Julianna a kertész felé a díszes kötetet. – Én már olvastam egyszer.

Bálint gyorsan megtörölte a kezét, majd elvette a regényt.

– Köszönöm, igazán kedves. Engedje meg, hogy némiképp viszonozzam. Habár, ez már eleve az öné.

Bálint a hóna alá fogta a könyvet, majd levágott egy élénkpiros színű rózsafejet, és Julianna hajába tűzte.

– Nagyon jól áll a kisasszonynak!

Julianna virágnak még sosem örült annyira, mint akkor annak a kis rózsafejnek. Később kiszárította és egy kis üveg kehelyben őrizte.

***

A hatalmas kert rendben tartása folyamatos munkát szolgáltatott Bálintnak, aki igencsak lelkiismeretesen gondozta a növényeket. Ám amint mindent rendbetett, több szabad ideje maradt. Ezeket a szabad időket pedig egyre inkább Juliannával töltötte. Noha tartott Abonyi úr vagy Jolán néni rosszallásától, de ez mégsem tántoríthatta el őt attól, hogy a lány társaságát keresse.

Gyakran beszélgettek a tölgy árnyékában, a padon ülve. Hosszú sétákat tettek a birtokon, és egyszer az éjszakát is együtt töltötték a csillagos eget kémlelve. Julianna azonban ezután megfázott, és Jolán néni akkor kezdett igazán gyanút fogni. Alaposan elbeszélgetett Juliannával. Abonyi úr pedig csatlakozott a szónoklathoz. Így aztán mielőbb a színre lépett Ádám úrfi, egy gazdag báró fia. Julianna látni sem akarta udvarlóját, azokat az alkalmakat kereste, amikor Bálinttal együtt lehetett.

Csakhogy a Julianna számára oly gondtalan nyárnak egyszeriben vége szakadt. Reggel még ugyanúgy kezdték meg a reggelit az édesapjával, ám az a nap egyébként teljesen másként alakult, mint ahogy Julianna várta.

– Mit olvas, Papus? – kíváncsiskodott Julianna, mivel édesapja a szokottnál jobban belefeledkezett a Budapesti Hírlap olvasásába.

– „Mikor e sorokat írjuk, a főváros utcáin lelkesen ünneplő néptömeg hullámzik. A kora délutántól esti hét óráig gyakran változó s a békés megoldást variáló híreket a közönség meglehetősen fanyar kedvvel fogadta, míg a háborút jelentő hírekre hatalmas éljenriadal tört ki." – olvasta fel Abonyi úr a cikk egy részletét a lányának.

Julianna otthagyta a reggelije maradékát. Tehát háború lesz. Ő maga cseppet sem volt lelkes, inkább félt. Akárhogy is alakultak az események, számára a háború igencsak baljóslatúnak tűnt.

Amikor leült a padra, igazán szomorú volt. Ezúttal nem vitt magával könyvet sem. Bálint hamarosan leült mellé a pad túlsó szélére.

– Beszéltem az édesapjával, kisasszony.

Julianna felemelte a tekintetét és Bálint szemébe nézett. Valami biztatót szeretett volna kiolvasni a kertész szeméből. Csakhogy a fiú lehajtotta a fejét, majd a zsebében kezdett kutakodni, végül pedig egy papírost nyújtott át Juliannának.

– Ez a behívó-jegyem.

– Tehát elmegy a háborúba.

– Igen, mennem kell. Összecsomagolok, és holnap már nem leszek itt. Azért jöttem most, hogy elbúcsúzzam öntől, kisasszony.

– Visszavárom. Itt a padon fogok ülni és várni fogom, hogy visszajöjjön.

Bálint elmosolyodott a naiv elhatározáson. Mégis, láthatólag jól estek számára ezek a szavak. Egy egészen kicsit közelebb húzódott Juliannához. Felé nyújtotta a kezét, a lány pedig ujjait az övébe fonta.

***

Abonyi úr a háború alatt elszegényedett. Nem tudta fenntartani a villát, így Juliannával költözni kényszerültek. Ám a birtok hatalmas parkjának egy részét közterületté nyilvánították, így Julianna visszatérhetett kedvenc fája árnyékába, igaz ott egy másik, újabb pad fogadta. Ádám úrfi végül lemondott Julianna kezéről. Már nem lett volna számára előnyös a házasság.

Julianna a Bálinttól kapott rózsafejet nagy becsben tartotta. Gyakran nézegette, miközben felidézte magában az együtt töltött szép hónapokat.

Ápolónőnek tanult, és munkát vállalt egy kórházban. Sok sérülttel találkozott. Mindig attól félt, hogy egyszer majd egy haldoklóban Bálintra ismer, mégis szívesen végezte a munkáját. Bálinttal pedig nem találkozott, és nem is hallott felőle.

A kedvenc tölgyfájához azonban gyakran kilátogatott. Sokszor csak ült ott, elmerengve, visszagondolva a múltra. Már nem volt az a szeleburdi leány, nővé érett. A ruhája egyszerűbb és szegényesebb lett, a haját pedig szigorú kontyban viselte. Ám egy valami nem változott. Szerette Bálintot. És várt rá.

Évekig várt. Aztán egy kemény, november végi napon, amikor a háború már elvonult, észrevett egy vésetet a fa kérgén. A bemetszésbe egy cédulát dugtak. Julianna izgatottan kikaparta a kis papírost, amelyet széthajtogatva egy rövid üzenetre lelt.

A szívem az öné. Túléltem a háborút, mert a szívemet önnél hagytam, így nem érhetett semmi baj. De vigyáz-e még rá? Vagy a kisasszony valaki másnak ajándékozta a sajátját?

Kérem, adja meg a címét, hogy a kölcsönadott Mikszáth kötetet visszaadhassam.

B. B.

Julianna szemét elborították a könnyek. Sokáig zokogott a padon meghatottságában, majd amikor némileg megnyugodott, hazaszaladt, hogy megírhassa a válaszüzenetét.

– Papus! – kiáltotta boldogan nevetve, ismét gyermeki lelkesedéssel. – Visszajött!

***

Julianna és Bálint a következő tavaszon, amikor már piroslottak a rózsák, összeházasodtak.

Az idézet forrása: Magyar Nemzeti Levéltál Archívum