Tizennyolcadik fejezet - Karácsony

Az ifjú házasok takaros háza igencsak idillikusan festett, amikor a meghívott vendégek kiszállva autóikból megpillantották. A friss hó meséssé varázsolta a tájat, bent pedig barátságosan lobogó kandallótűz fogadta az érkezőket.

Kép forrása: Pixabay.com

Fiona úgy érezte, hogy azon a napon semmi rossz sem történhet. Végre bizakodóbb lett a saját jövőjét illetően. Mint általában mindig, ezúttal is szerényen a háttérbe húzódva figyelte az eseményeket. Magában azonban rácsodálkozott a szép díszítésre, a kellemes fenyőillatra és a gazdagon terített asztalra. Közben örömmel figyelte a többiek társalgását, megnyugtatta, hogy minden rendben van.

Aztán eljött az ajándékozás ideje. Átadták az egymásnak szánt meglepetéseket. Egyedül Caroline tűnt egy kissé elégedetlennek, pedig igazán szép pár bőrkesztyűt és finoman megmunkált ékszereket kapott. Ám még ő is igyekezett illedelmesen mosolyogni, amikor a holmik előbukkantak a csomagolópapír rejtekéből.

Viszont néhány röpke pillanatig úgy tűnt, hogy Fiona ajándék nélkül maradt. Csakhogy Robert előhúzott a zsebéből egy kis dobozkát, amit átnyújtott a lánynak. Fiona kissé zavartan forgatta a kezében a szelencét. Mindenki kíváncsian őt fürkészte, ő pedig nem tudta, hogy kinek a szemébe nézzen. Végül kioldotta a masnit és kicsomagolta a papírból a kis bársony dobozt. Felnyitva egy drágaköves arany gyűrűt pillantott meg a belső vörös párnácskán trónolva. Kérdőn pillantott fel Robertre, aki előtte állt, majd ünnepélyesen letérdelt elé.

– Hozzám jössz feleségül, Fiona Spencer? – tette fel a nagy kérdést.

Fiona elfordította az arcát Robertéről, és Emma tekintetét kereste, de a húga éppen Robertre figyelt.

A fiú feszengeni kezdett térdelő helyzetében, Fiona már látta rajta, hogy a hallgatást a kudarc jelének tekinti. Gyorsan a segítségére sietett a válasszal:

– Igen – mondta csendesen, mire Robert kivette a dobozából a gyűrűt és az ujjára húzta.

Fiona remélte, hogy újdonsült vőlegénye elmosolyodik, de öröm helyett inkább csak egy kis megkönnyebbülés tükröződött az arcán.

Egy ideig mindenki csendben maradt, majd végül Lord Thomspon megköszörülte a torkát és így szólt:

– Mindannyiunk nevében szeretnék gratulálni az eljegyzéshez. Nemsokára nem csak a pártfogás és a barátság fűz majd össze minket, hanem hivatalosan is egy család leszünk.

Emma fejében nővére igenlő válasza visszhangzott egész este a lánykérés óta. Nem akarta, hogy a testvére érdekből házasodjon. Robert hirtelen döntését pedig nem tudta mire vélni. Amikor a vendégek lassacskán már indulni készültek, Emma végül félrevonta Fionát, hogy néhány szót négyszemközt válthassanak egymással.

– Boldoggá tesz téged, hogy igent mondtál Robertnek?

– Tudom, hogy neked mennyire fontos a szerelem – kezdte Fiona kitérően. – Számomra viszont nem feltétlenül a szerelem az, ami boldogságot hozhat az életembe. Sokkal többet ér, ha elégedettség vesz körül. A házasságunk sokak számára örömet jelent, és ez megnyugtat engem is.

– Mi lesz, ha később mégis szerelmes leszel, de nem Robertbe?

– Akkor is hűséges maradok hozzá.

– Nem áldozhatod fel magad!

– Azt kérdezted boldoggá tesz-e, hogy igent mondtam. Engem boldoggá tesz az, hogy áldozat lehetek. Bár ez a te szavad, én nem tekintem magam annak. Csak egyszerűen azt teszem, amit elvárnak tőlem.

Emma nem mondott semmit, nem kérdezősködött tovább, hanem egyszerűen megölelte Fionát, aki szintén átkarolta a húgát. Sokáig álldogáltak így egymást ölelgetve. Emma érezte, hogy könnyek gyülekeznek a szemében, mégsem akart sírni, mert úgy érezte, hogy az elbizonytalanítaná a nővérét.

Mikor végre elengedték egymást, észrevették, hogy Robert áll a küszöb előtt és őket figyeli.

– Bocsánat, nem akartam megzavarni ezeket a pillanatokat – fogadkozott. – Csak szólni szerettem volna, hogy lassan ideje indulnunk – fordult Fionához.

– Rendben, azonnal összeszedem a holmimat – bólintott Fiona, majd Robert mellett kisietett a szobából.

Emma is követni akarta őt, de mielőtt kilépett volna az ajtón, halkan megkérte Robertet:

– Vigyázz Fionára!

– Megígérem. De tudnod kell, hogy máshogy is alakulhattak volna a dolgok! – jegyezte meg Robert sokat sejtetően.

– Van még egy kis ajándékom – mondta mosolyogva Emma, amikor már a vendégeik távoztak és Amy is visszavonult a szobájába.

Justin kíváncsian figyelte feleségét, amint a ruhája rejtekéből előhúzott egy aprócska borítékot.

– Írtam egy levelet, amelyet szeretném, ha majd jövő karácsonykor bontanál ki.

Justin ígéretet tett, hogy vigyázni fog az irományra, amelyet kíváncsisága ellenére csak egy év múlva fog kibontani. Abba a kis fa ládikóba rejtette a levelet, amelyet a Thompson család ajándékozott a számára.

***

Kép forrása: Pixabay.com

Emma és Amy egyaránt arra törekedtek, hogy a változatos ünnepi menü ellenére ne essenek felesleges pazarlásokba. A vendégek pedig sokat és jó ízűen ettek, mégis maradt némi maradék, amelyet egyáltalán nem lett volna helyénvaló kidobni. Emma rögtön arra gondolt, hogy a karácsonyi ünnep harmadnapján ellátogat néhány közelben élő szegényebb családhoz, akik talán szívesen fogadnák a finom ételeket. Amikor aztán reggel mindent szépen becsomagolt, és kosarakba rendezett, mégis elbizonytalanodott egy kicsit. Attól félt, hogy a szűkölködő családok esetleg nem akarják elfogadni az ajándékot. Röstelkednek, nem vélik helyénvalónak, még inkább lealacsonyodva érzik magukat.

Aztán megjelent Justin, aki gyengéden átkarolta kedvesét, megcsókolta az arcát, és biztosította őt róla, hogy a szándékai nagyon is szépek, ne féljen attól, hogy az emberek miként vélekednek majd.

– Szóval benned nem lettek volna kételyek, ha egyszer csak megjelent volna egy úriasszony a házatoknál, aki étellel akart kínálni? – kérdezte Emma.

– Bizonyára lettek volna – ismerte el Justin. – Talán az miatt is, hogy néhányan karácsonykor sokkal adakozóbb kedvűek, míg máskor meglehetősen szűkmarkúak. De szerintem, ha valaki örömmel ad, és azt észre lehet venni, hogy ki tesz így, akkor azt el kell fogadni.

Emma ekkor határozta el, hogy nem csak karácsonykor szeretné felkeresni a szegényeket, hanem bármikor máskor is, amikor alkalma adódik rá.

Az egyik kosarat Justin felé nyújtotta, majd pedig együtt indultak útnak. Gyalogosan szelték keresztül a havas tájat, de mindkettőjüknek jól esett a séta. Vidáman lépkedtek a magas hóban, nem érezték a fáradtságot. A ruhájuk persze hamar átnedvesedett. Mire a faluhoz értek, ahol a szegények házai sorakoztak, a fejüket és a vállukat jókora hóréteg borította be. Emma ekkor már egyre jobban fázott, ám Justin csókja felmelegítette őt.

Összesen öt családnak sikerült szétosztogatni a megmaradt ételt. Emma egy kicsit szégyellte magát, amiért nem az egész utcának hozott finom élelmet. Mégis igyekezett arra gondolni, hogy talán mégis helyesen cselekedett, hiszen mégis jobb, hogy öt család arcára mosolyt csalt, minthogyha otthon maradt volna, és nem adja oda az ételt a rászorulóknak. Csupán egyetlen helyen küldte el őket egy idősödő férfi, aki gorombáskodott és nem tudta mire vélni a jótékonykodást.

Az utolsó családnál azonban, ahová már a legkevesebb elemózsiát tudták eljutatni, a lakók hosszabb ideig marasztalták a fiatal párt. A szűkös kis házikó jóformán egyetlen helyiségből állt, abban élt a középkorú házaspár a serdülő és a még egészen kicsi lányukkal, valamint egy öregasszonnyal, aki valószínűleg a nagymama lehetett. Utóbbi csak alig látott, szemét hályog takarta, de az arcán mosoly ült, ahogy kis unokája szőke haját simogatta. A kislány előtte ült a földön és úgy játszadozott egy hevenyészett rongybabával.

A helyiségben pislákolt ugyan a tűz, mégis egészen hideg volt az idő. A háziak valószínűleg már hozzá voltak ehhez szokva, hiszen jó vastagon felöltöztek.

A szemük pedig szinte felragyogott, amint Emma kipakolt a kosarából. A kislány azon nyomban rávetette magát az egyik kis cipóra. Senki sem szólt rá, hogy hagyja abba a falást, hiszen valószínűleg mindenki úgy vélte, megérdemli, hogy végre igazán jóllakjon.

A háziasszony, Mrs. Steel gyorsan letakarította a rozoga kis konyhaasztalt és elpakolta a felhalmozott holmikat a székekből, hogy Emma és Justin le tudjanak ülni. Kiderült, hogy a család számára nem is teljesen ismeretlen az ifjú pár, hiszen hallottak az esküvőjükről, amely egyesekből helytelenítést, másokból viszont épp ellenkezőleg, tiszteletet váltott ki és reményt adott. A Steel család ez utóbbiakhoz tartozott.

Az öregasszony bizalmasan ráncos kezébe fogta Emma kezét, majd ráemelte kissé homályos tekintetét és az arcán a mosoly a szokásosnál szélesebbre húzódott.

– Hamarosan gyermeked lesz, kedvesem – jövendölte vidáman.

Emma enyhén elpirult a kijelentés hallatán, majd Justin tekintetét kereste, akinek arcáról leolvasta, hogy cseppet sem bánná, ha az idős asszonynak igaza lenne.

Kedves Férjem!

Mire ezt olvasod, már eltelt egy év. Remélem egy olyan szép időszak áll majd mögöttünk, mint amilyen az együtt töltött első néhány napunk volt a házasságkötésünk után.

Talán most már nem csupán ketten, hanem hárman alkotjuk a Brooke családot.

Bízom benne, hogy az esküvőnk idején feltörő pletykák már mind a feledés homályába vesztek, és az emberek jóérzéssel tekintenek ránk. Mert mi megmutattuk mindenkinek, hogy nem is olyan nehéz egymásra találni még akkor sem, ha a társadalmi rend akadályokat állít elénk.

Hogy ízlik a karácsonyi menü? Szeretném, ha úgy néznél rám, mint egy profi szakácsnéra, persze csak is akkor, ha megérdemlem. Minél több mindent igyekszem megtanulni, Amynek pedig remélem egyre kevesebb dolga lesz és egyre több időt tölthet Johnnal. Persze a segítségére mindig szükségem lesz.

Egy valamit azonban nem csupán remélek, hanem biztosan tudok. Ez pedig az, hogy a szerelmem irántad sosem fog lankadni. A szívem úgy dobban, hogy mást képtelen lennék szeretni.

Vége!