Második fejezet - A vendégek

Három évvel később, tavasszal

Nagy volt a sürgés-forgás a Thompson családban azon a reggelen, amikorra a tehetős Mr. Spencert várták több hetes vendégségbe. A személyzet előtt sem volt titok, hogy a látogatás célja többek között az, hogy Robert elnyerje az idősebb Spencer lány kezét. Lord Thompson korábban jelentős vagyona ugyanis egyre csak fogyatkozott, ezért mindenki úgy vélte, a megoldás egy előnyös házasság lenne.

A fényűző udvartartás is megkopott, már csak két szobalány és egy komorna maradt Mrs. Tanner felügyelete alatt, valamint Mr. Jones is csupán két inasnak osztogatott utasításokat. A konyhában pedig Mrs. Brown látta el a teendőket Anne, a konyhalány segédkezésével. A korábbi kocsis, John pedig immáron kertésszé is avanzsálódott, attól függően, hogy éppen milyen munka akadt a számára.

– Mi lenne, ha dolgozna is a nagyságos úr, nemcsak az öltözetével foglalatoskodna – szólt rá Justinra Mrs. Tanner. – Elég már a piperkőcködésből! Mindjárt itt lesz Mr. Spencer a lányaival.

– Ne bámulj rám így! – kiáltott rá Justin Lucyre, amint Mrs. Tanner elviharzott, hogy a személyzet többi tagját is utasítások sorozatával lássa el.

Lucy rögtön elpirult. Noha ez szinte már meg sem látszott rajta, hiszen a lány arcszíne Justin jelenlétében mindig olyan színt öltött, mint a haja. Lassacskán már mindenki rájött, hogy a félénk Lucy minden bizonnyal fülig belezúgott Justinba.

– Én csak... – kezdte zavartan Lucy, majd bátortalanul bökte ki: – Félregomboltad az ingedet és én arra gondoltam, hogy...

Justin ismét a tükör felé fordult. Ezúttal ő jött kissé zavarba, de nem akarta, hogy Lucy ezt észrevegye. Sebtében újragombolta az ingét, majd elsietett, hogy csatlakozzon a társához, Peterhöz.

A Thompson család tagjai és a személyzet felsorakozott a díszes bejárati ajtó előtt, úgy várták a vendégségbe érkezőket.

Spencerék meglepően pontosan érkeztek. Saját autóval utaztak egészen a messzi Atleenből. Mr. Spencer lendületesen szállt ki a volán mögül, majd sietett, hogy lányai előtt is ő maga tárhassa ki a kocsi ajtaját. Mr. Spencer középmagas, enyhén pocakosodó ember volt, akinek kerek arcára mintha odapingáltak volna egy jókedvű mosolyt. Az egyik lány magas termetű volt és karcsú alakját hosszú, napsárga ruha fedte. Szigorú kontyán fegyelmezetten trónolt a tavaszi kalap. A másik lány valamivel alacsonyabb volt és sokkal ruganyosabb. Bohém nyári ruhája a levendula színét idézte, hullámos, barna haja pedig szabadon a vállára omlott.

Kép forrása: Dreamstime.com

Justin és Peter gyorsan odasiettek Mr. Spencerhez, hogy a csomagtartóból előkerülő holmikat átvegyék.

Amikor azonban az autó valamelyik részéről előkerült egy golden retriver, aki vidáman csaholva a csomagokkal lavírozó Justinra ugrott, a kissé szertartásos hangulat azonnal feloldódott.

– Bocsánat – nevetett fel a fiatalabbik Spencer lány, miközben lehajolt és segített Justinnak visszapakolni az egyik utazóládából kihulló holmikat.

– Van fogalma róla, kisasszony, hogy ez mennyire megalázó? – kérdezte Justin, amint épp egy finom selyem holmi akadt a kezébe, amit aztán mielőbb vissza is gyömöszölt a ládába.

– A kutyám, Mary egy kissé szertelen, de nagyon barátságos teremtés.

– Hogy lehet egy kutyát Marynek hívni?

– Nagyon egyszerűen – nevetett fel ismét a lány. – Csak könnyedén kimondom, és már jön is – kacsintott. – Mary!

Az arany szín bundájú kutya pillanatokon belül ismét a gazdája mellett termett. Pár perc alatt valószínűleg már körbe is szaladta az egész házat, annyira lihegett.

– Mr. Brooke! Mi tart ennyi ideig, ha szabad érdeklődnöm! Igyekezzen! – dorgálta meg Mr. Jones Justint.

A társaság már befelé indult, a fiatalabbik Spencer lány és Justin kissé lemaradva követték őket. Mary pedig, miután kiszaladgálta magát, illedelmesen lépkedett a gazdája mellett.

– Az én nevem Emma. Emma May Spencer – jelentette be a fiatalabb Spencer lány, mielőtt még belépett volna a szalonba, hogy Lord Thompson hivatalosan is fogadja a családját az otthonában.

– Tudom, kisasszony – bólintott Justin. – Azt gondolja, hogy nem tudjuk már jó előre, hogy miként hívják a ház leendő vendégeit?

– Nem. Azt hittem, ha bemutatkozom, akkor ön is így fog tenni – vallotta be Emma.

Justin ettől egy kissé zavarba jött, de azért mielőtt elárulta volna a nevét, visszakérdezett:

– Miért kíváncsi egy egyszerű inas nevére, kisasszony?

– Emma – lépett ki az idősebbik Spencer lány a szalon ajtaján. – Kérlek, ne várakoztassuk meg Lord Thompsont!

– Bocsánat. Megyek – biccentett nővére felé Emma.

***

Caroline a Spencer család érkezését követő reggelen szeretett volna mindenkit lenyűgözni a megjelenésével. Ezzel kívánta kifejezni, hogy ő valójában nem akárkicsoda. Hatalmi fölényét akarta éreztetni a Spencer nővérek előtt.

Világoskék ujjatlan ruhát választott, amely szépen kiemelte kék szemét és remekül illett szőke hajához. Hosszú tincseit Lucy igyekezett minél elegánsabb kontyba rendezni.

– Jaj, Lucy! Annyira ügyetlen vagy! – kiáltott fel Caroline egy alkalommal. – Ha nem leszel egy kicsit óvatosabb, akkor mást kérek meg arra, hogy legyen a komornám Julie helyett. Remélem, nem hiába áldozom fel magam, és az a lány beváltja majd Robert és apa reményeit. Nem szívesen veszítenék el egy olyan megbízható komornát, mint Julie teljesen feleslegesen.

– Ígérem, hogy óvatosabb leszek – fogadta meg Lucy, aki Caroline komornáját helyettesítette addig, amíg a vendégek náluk tartózkodtak.

Caroline elégedetten bólintott. Amikor Lucy végzett a hajával, alaposan végigmérte önmagát a tükörben. Fiatal nőt látott maga előtt, aki kívülről törékeny szépségnek tűnt egészen addig, amíg valaki meg nem ismerte őt.

Caroline nem egykönnyen engedett magához közel senkit sem. Tucatnyi kérő megfordult már náluk abban a reményben, hogy elnyerheti a kezét. Csakhogy Caroline még senkinek sem volt hajlandó igent mondani. Néhányon megakadt a tekintete, szédítette őket egy darabig, de aztán mégis visszautasította az udvarlóit. Az apjának azzal indokolta a döntését, hogy nem kíván egy fafejű bolondhoz hozzámenni.

Lord Thompson eleinte nagyon csalódott volt, amikor a kérők nem vőlegényként távoztak a háztól, de egy idő után már képtelen volt mit kezdeni a lánya makacsságával. Persze Caroline tudta, hogy az apja még mindig abban reménykedik, hogy nemsokára előnyös házasságot köt. Caroline pedig senkinek sem vallotta be, de lassan, harmincadik életévéhez közeledve úgy érezte, talán a következő kérője ajánlatát alaposabban meg kellene fontolnia.

– Hozd ide a fehér kristályos nyakláncomat! – kérte Caroline Lucyt, aki nyomban engedelmeskedett.

Caroline fehér nyakán remekül állt a visszafogott, de előkelő ékszer, amelyhez hozzáillő fülbevalót is választott.

– Mivel töltik szívesen az idejüket, hölgyeim? – kérdezte Lord Thompson reggeli közben, azon igyekezve, hogy megtörje a csendet.

A két Spencer lány egymásra pillantott, majd Fiona a húga felé biccentett, ezzel jelezve a számára, hogy kezdje nyugodtan ő a bemutatkozást.

– Én nagyon szeretek festeni – vallotta be Emma lelkesen. – Úgy érzem, ez az, ami megnyugtat és kikapcsol.

Caroline kissé lenézően nyugtázta Emma művészet iránti elhivatottságát, amit Emma azonnal észrevett rajta, így gyorsan el is hallgatott.

– És ön, Fiona? – firtatta Caroline.

– Szívesen olvasok – érkezett a szűkszavú felelet.

– Ó, ez igazán remek! És miféle irodalmat részesít előnyben?

– Nem is tudom. Mindenfélét.

– Akkor ön igazán széles látókörű lehet – húzódott gúnyos mosolyra Caroline szája. – Ez minden bizonnyal Robert kedvére való – kacsintott aztán a testvérére.

– Igen – köszörülte meg a torkát Robert. – Éppen ezért, hogy jobban megismerhessük egymást arra gondoltam, megmutathatnám önnek a birtokot, kisasszony.

Fiona halványan elmosolyodott, majd megköszönte az invitálást.

– Csatlakozna hozzánk ön is, kisasszony? – kérdezte aztán Robert Emmát.

– Igen, szívesen.

– És te, Caroline?

– Ó, nekem sajnos fontos elintézni valóm van – mentette ki magát a kérdezett.

Amint a társaság végzett a reggelivel, a Spencer lányok Robert kíséretével elindultak, hogy sétát tegyenek a birtokon. Az éledező természet, az előbukkanó virágok, a rügyező fák és a madárcsicsergés mind-mind meghitté varázsolták a kellemes tavaszi időt. Emma mosolyogva gondolt arra, hogy nővérének az ismerkedésre ennél idillibb alkalma már keresve sem adódhatna.                         

Mary amint észrevette gazdáját, máris rohant felé. Játékosan ugrándozott, egy kis jókedvvel gazdagította a kissé feszélyezetté váló pillanatokat.

– Ugye nem baj, ha még egy hölgyet kell szórakoztatnia a sétánk során? – kérdezte Emma Roberttől, miközben lehajolt, hogy végigsimítson kutyája selymes szőrén.

– Nem, természetesen nem – biccentett Robert, majd ő maga is leguggolt Emma mellé, hogy barátságot kössön Maryvel.

A kutya megszimatolta Robertet, de aztán hamar a bizalmába fogadta őt.

Emma és Robert néhány percig belefeledkeztek a simogatásba, csak akkor ocsúdtak fel, hogy Fiona rájuk vár, amikor a kezük véletlenül összeért a sűrű bunda alatt. Emma elfordította a tekintetét, nem akarta, hogy Robert észrevegye, ez az apró, véletlenszerű érintés is képes volt zavarba ejteni őt. Elvégre Emma nem tartotta magát sohasem merev úrilánynak. Gyorsan felállt, Robert pedig követte a példáját.

– Akkor, azt hiszem, indulhatunk is – jelentette be, majd négyesben felkerekedtek bebarangolni a környező birtokot.

Emma figyelmét sokáig lekötötte a dombos-lankás táj, ám amikor már egészen messze eltávolodtak a háztól, észbe kapott, hogy jóformán még egyikük sem szólt semmit sem a másikhoz. Azt leszámítva persze, hogy Robert néhány mondatban elmesélte, kik a tulajdonosai a szomszéd birtoknak, milyen gazdálkodók élnek a környéken és kikkel van kapcsolatban az édesapja.

– Úgy érzem, ez a táj bőven ihletett ad egész nyárra. Szerintem rengeteg festményt fogok készíteni ebben az időszakban. Apa nem tudja majd őket hová tenni – jegyezte meg Emma.

– Talán el is ajándékozhatná a képeit – vélekedett Robert. – Vagy eladhatná. Ha örökölte az édesapja kereskedői hajlamát, igazi üzletasszony válhatna önből, kisasszony.

– Annyira nem jók a képeim – nevetett Emma.

– Azért, ha mégis vevőket keresne, ne feledkezzen meg rólam.

– Még nem is látta a mázolmányaimat – figyelmeztette Emma Robertet.

– Nem, valóban. De bízom benne, hogy ez a helyzet mielőbb megváltozik.

– Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében – ígérte játékosan Emma. – Most, ha megbocsátanak, akkor körbenéznék arrafelé. Arról a domboldalról biztosan remek kilátás nyílik a közeli városra.

Emma nem várta meg Robert és Fiona beleegyezését, hanem elkezdett szaladni a mondott irányba. Mary azonnal nekiiramodott és követte, majd pedig szélsebesen lehagyta őt.

– Vigyázzon magára, kisasszony! – hallotta még Robert hangját.

Emma valójában magára akarta hagyni a nővérét Roberttel. Úgy vélte Fionát talán feszélyezi az, hogy ő is jelen van, miközben lehetséges leendőbelijét kellene meghódítania. Már nem tartotta annyira jó ötletnek, hogy a reggelinél olyan könnyedén igent mondott Robertnek az első közös sétára.

Leült a fűbe, Mary pedig az ölébe hajtotta a fejét. Így nézték a környező tájat egészen hosszú ideig. Emmát még az sem zavarta meg a nézelődésben, amikor szürkés fellegek kezdtek gyülekezni az égen és apró cseppekben esni kezdett az eső. Csak akkor eszmélt rá, hogy talán ideje lenne indulnia, amikor a szemerkélő esőt egyre nagyobb és sűrűbben eső cseppek váltották fel.

Sietősen indult el a ház felé, bár érezte, hogy már így is, úgy is meg fog ázni. Mégsem zavartatta magát különösebben, nem hitte volna, hogy egy könnyű, tavaszi zivatar árthatna neki. Nem bánta hát, amikor egy másik ösvényre tévedt, nem arra, amerre Roberttel jöttek. Egy kis fás szakasz övezte a kitaposott utat.

Csakhogy Emma még alig tett meg néhány lépést, amikor meghallotta, hogy többen is a nevét kiáltozzák. Hamarosan pedig megpillantotta azt az inast, akit Mary olyan nagy vehemenciával fogadott az előző napi érkezésükkor.

– Szóval itt van, kisasszony – állapította meg Justin, miközben éppen elhajlított az útból egy kinyúló faágat.

– Igen, amint látja – mosolyodott el Emma.

– Alaposan ráijesztett mindenkire már rögtön az első napon.

– Pedig felesleges ekkora hűhót csapni – vont vállat Emma, miközben immár Justin társaságában igyekezett a ház felé. – Nem vagyok cukorból, hogy elolvadjak a vízben.

– Viszont vannak, akik kimondottan szeretik a drámát. Ennek érdekében pedig elképzelik, hogy a kisasszonyt valami sérülés érte, de a hős majd önért jön és megmenti.

Emma elnevette magát.

– Most magára céloz?

– Nem, inkább Robert úrfira – sóhajtott Justin a feléjük igyekvő alakra célozva. – Attól tartok valaki learatja előttem a dicsőséget. Nem én leszek az, aki a kisasszonyt visszakíséri a házba.

Valóban Robert volt az, aki végül sietve a házba kísérte az átázott Emmát. Elnézést kért, amiért nem figyelt rá eléggé, és magára hagyta őt. Emma ezt egyáltalán nem vette zokon. Miközben Robert magyarázkodott, a válla felett Justinra pillantott, aki néhány lépéssel lemaradva követte őket. A fiú körül pedig Mary ugrándozott, aki kimondottan örült az esős időnek.

Emma a házba érve be akarta várni Justint, hogy megköszönje, amiért ő talált rá elsőnek, ám Robert egyenesen a szalon felé kalauzolta. A készenlétben álló Mrs. Tanner pedig ráparancsolt Justinra, hogy hozzon a kisasszonynak egy csésze meleg teát.