 |
| Kép forrása: http://www.fortepan.hu/ |
A könyv lapjaiba
belekapott a szél, játékosan pörgette az oldalakat. Juliannát elnyomta az álom,
ám a regény története folytatódott, csak egy kicsit másként, mint ahogyan azt
az író papírra vetette.
– Liácska
kisasszony! Készen van az ebéd! Tessék befáradni, már tálalva van, és az apja
nagyon várja!
Julianna
kinyitotta a szemét, és nyújtózott egy nagyot, hiszen a padon heverészve
egészen elmacskásodtak a tagjai. Csak ezután pillantott a kerekded Jolán
nénire, a szakácsnőjükre.
– Jöjjön,
kisasszonyka!
– Megyek már,
kedves Joli néni! – mosolyodott el Julianna, és bármennyire szívesen időzött
volna még a villájukhoz tartozó parkban, követte a szakácsnét az étkezőbe.
Jolán néni
ugyanis nagy gonddal készítette az ebédet, és nem szerette, ha elhűl, vagy
egyéb módon veszít jó ízéből az étel, mielőtt a tányérra kerül.
Julianna
édesapja, Abonyi Nándor úr, már valóban az asztalnál ült. Dús, még mindig
fekete bajusza alatt jót somolygott látva lánya sietségét, és szokásosan kissé
kócos haját, valamint enyhén gyűrött szoknyáját.
– Bocsásson meg,
Papus! Nem akartam megvárakoztatni, de a könyv, amit olvastam… ráadásul el is
bóbiskoltam. Kint olyan kellemes az idő, és most tavasszal, minden csupa zöld
és a virágillat…
Abonyi úr
felemelte a kezét, és ezzel a gesztussal finoman csendre intette a lányát.
– Lia,
kislányom! Tudom. A park és a könyvek. A két nagy szenvedélyed. De most ülj le
te is, hiszen itt az ebéd ideje.
Julianna engedelmeskedett,
és leült apjával szemben a gondosan terített asztal mellé.
– Akár a parkban
is ehetnénk! – vetette fel reménykedve, miután az aranyló húslevest csendesen
elfogyasztották.
– Nem bánom,
habár még kissé rendezetlen – vélekedett Abonyi úr.
Néhány hónappal
korábban költöztek a se nem túl nagy, se nem túl kicsi villába, a főváros egyik
külterületi részére. A rezidenciához szép, kiterjedt birtok tartozott. Csakhogy
a hatalmas parkra senkinek sem volt gondja már jó ideje, így a növények
szabadon elburjánzottak. Julianna persze azonnal beleszeretett ebbe a
romantikus, vadregényes helybe, ami nagyban befolyásolta apja döntését, hogy
végül megvegyék a villát.
– Így is
csodálatos – Julianna már éppen arra készült, hogy tovább lelkendezzen apjának
a park buja szépségeiről, ám Abonyi úr arcán ismét mosoly terült szét.
– Valójában
éppen a kedvenc parkoddal kapcsolatban szeretnék mondani valamit.
– Ki vele,
Papus! Mondja, kérem! – kérlelte Julianna az apját, mert úgy tűnt, Abonyi úr
egy kis hatásszünettel csigázza fel még inkább lánya kíváncsiságát.
– Találtam
valakit, aki egy kissé megrenoválja a parkot.
Julianna kezében
megállt a kés és a villa, és a kis darab sült húst visszaejtette a tányérjára.
Nem tudta eldönteni, vajon ez tényleg jót jelent vagy sem. Szerette a
növényeket, úgy ahogy vannak. Szabadok és kissé talán szeszélyesek voltak,
ahogyan ő maga is.
***
– Tessék itt
várni, a nagyságos úr mindjárt jön! – intézte szavait az idős inas, Miklós a magas,
sötét hajú fiatalemberhez, aki nemrég érkezett az Abonyi villába.
A fiatalember
bólintott, majd izgalmában a kalapját kezdte forgatni az ujjai között, közben
pedig ide-oda járkált a szalonban.
Amikor aztán
egyszer csak nyílt az ajtó, azt hitte, megérkezett a ház ura, de csak egy
fiatal, alig nagykorú kisasszony viharzott be a helyiségbe. Hosszú, barna haja
laza, félig kibomlott kontyba fogva keretezte finom vonású, kislányos
kerekdedségét megőrző arcát. Nagy, fekete bogárszemei pedig csodálkozva
tapadtak az idegenre.
– Megcsípte
valami a kezemet – fogott magyarázatba a lány, és felmutatta vékony kis
kézfejét, amelyen jól látszódtak a piros dudorok. – Csak borogatást keresek rá.
Nem akartam, hogy Joli néni észrevegye, ő csuda nagy felhajtást tud csinálni,
minden kis apróságból is.
A fiatalember
csak figyelte a kedves, csacsogó lányt. Már nem várta a nagyságos urat. Itt
akart maradni a szobában és nézni a tündérien röpködő, lila kis pillangót.
– Maga a
kertész, igaz? – kérdezte a kisasszony, immár egy fehér színű borogatással a
kezén.
A fiatalember
akkor döbbent rá, hogy túlságosan elmerengett.
– Igen, vagyis
reménykedem ebben. Az én nevem Bakos Bálint, szolgálatára a kisasszonynak!
– Abonyi
Julianna.
A fiatalember
látta a lányon, hogy a bemutatkozás után zavarba jött. Valószínűleg nem volt
vele teljesen tisztában, hogy ilyen helyzetben, mi lenne az illendő viselkedés,
ezért inkább csak lesütötte a szemét és befejezte a csacsogást.
Szerencsére
hamarosan előkerült Abonyi úr is.
– Szörnyen
röstellem, amiért megvárattam magát. Kölcsönt adtam egy régi barátomnak, aki
azonban már jó ideje nem fizet. Most is csak a feleségét küldte, hogy
meglágyítsa a szívemet… De térjünk a tárgyra.
Talán tényleg
meglágyult Abonyi úr szíve, vagy egyszerűen csak a fiatalember könnyedén tudta
bizonyítani a rátermettségét a kertészi posztra, mert hamarosan a két férfi
megállapodott. Bakos Bálint kapott egy kis kertészlakot a birtokon és hozzá
szép fizetést.
***
A kert napról
napra rendezettebb képet festett. Bálint szorgalmasnak és ügyesnek bizonyult.
Julianna pedig élvezettel figyelte őt munka közben. Szerette látni, ahogy a
keze nyomán ritkul a gaz és a növények új életre kelnek, előtűnnek a
szépségeik.
Julianna egy
napsütéses délutánon épp a kedvenc padján, a terebélyes tölgy árnyékában
elnyújtózva olvasott, amikor felkapta a fejét Bálint metszőollójának
csattogására. Látta, amint a kertész épp a közeli rózsalugasnál ügyeskedik,
miközben halkan fütyörészik.
Julianna egy
falevelet helyezett a könyvbe, hogy megjelölje vele, hol tartott, majd elindult
a rózsalugas felé. Kissé tétován tette meg az oda vezető rövidke utat, hiszen
nem tudta, hogyan elegyedhetne beszédbe Bálinttal. Inkább alkalmat akart adni a
kertésznek, hogy ő kezdeményezzen.
Már ott állt
egészen közel Bálinthoz, aki azonban úgy tűnt, még nem vette észre őt. Vidáman
dúdolt és rendezgette a rózsákat. Julianna óvatosan köhintett egyet, mire a
kertész felocsúdott és azonnal felé fordult.
– Kisasszony!
Miben segíthetek? – kérdezte zavartan.
– Valójában csak
erre sétáltam – próbált füllenteni Julianna, ám érezte, hogy az arca körülbelül
olyan vörösre gyúl, mint a körülöttük nyíló rózsák.
– Örülök, hogy…
– fogott bele Bálint, noha látszott, még maga sem tudja, mit mondjon, minek
örül.
Persze a mosolya
elárulta, örül annak, hogy láthatja Juliannát, de ezt nyíltan nem vallhatta be.
– Mit olvas,
kisasszony?
– Mikszáthot. A
fekete várost. Ismeri?
– Igen. Vagyis,
annyira nem. Mikszáthot persze igen, de a regényt…
– Kölcsönadom –
nyújtotta Julianna a kertész felé a díszes kötetet. – Én már olvastam egyszer.
Bálint gyorsan
megtörölte a kezét, majd elvette a regényt.
– Köszönöm,
igazán kedves. Engedje meg, hogy némiképp viszonozzam. Habár, ez már eleve az
öné.
Bálint a hóna
alá fogta a könyvet, majd levágott egy élénkpiros színű rózsafejet, és Julianna
hajába tűzte.
– Nagyon jól áll
a kisasszonynak!
Julianna
virágnak még sosem örült annyira, mint akkor annak a kis rózsafejnek. Később
kiszárította és egy kis üveg kehelyben őrizte.
***
A hatalmas kert
rendben tartása folyamatos munkát szolgáltatott Bálintnak, aki igencsak
lelkiismeretesen gondozta a növényeket. Ám amint mindent rendbetett, több
szabad ideje maradt. Ezeket a szabad időket pedig egyre inkább Juliannával
töltötte. Noha tartott Abonyi úr vagy Jolán néni rosszallásától, de ez mégsem
tántoríthatta el őt attól, hogy a lány társaságát keresse.
Gyakran
beszélgettek a tölgy árnyékában, a padon ülve. Hosszú sétákat tettek a
birtokon, és egyszer az éjszakát is együtt töltötték a csillagos eget kémlelve.
Julianna azonban ezután megfázott, és Jolán néni akkor kezdett igazán gyanút
fogni. Alaposan elbeszélgetett Juliannával. Abonyi úr pedig csatlakozott a
szónoklathoz. Így aztán mielőbb a színre lépett Ádám úrfi, egy gazdag báró fia.
Julianna látni sem akarta udvarlóját, azokat az alkalmakat kereste, amikor
Bálinttal együtt lehetett.
Csakhogy a
Julianna számára oly gondtalan nyárnak egyszeriben vége szakadt. Reggel még
ugyanúgy kezdték meg a reggelit az édesapjával, ám az a nap egyébként teljesen
másként alakult, mint ahogy Julianna várta.
– Mit olvas,
Papus? – kíváncsiskodott Julianna, mivel édesapja a szokottnál jobban
belefeledkezett a Budapesti Hírlap olvasásába.
– „Mikor e
sorokat írjuk, a főváros utcáin lelkesen ünneplő néptömeg hullámzik. A kora
délutántól esti hét óráig gyakran változó s a békés megoldást variáló híreket a
közönség meglehetősen fanyar kedvvel fogadta, míg a háborút jelentő hírekre
hatalmas éljenriadal tört ki." – olvasta fel Abonyi úr a cikk egy
részletét a lányának.
Julianna
otthagyta a reggelije maradékát. Tehát háború lesz. Ő maga cseppet sem volt
lelkes, inkább félt. Akárhogy is alakultak az események, számára a háború
igencsak baljóslatúnak tűnt.
Amikor leült a
padra, igazán szomorú volt. Ezúttal nem vitt magával könyvet sem. Bálint hamarosan
leült mellé a pad túlsó szélére.
– Beszéltem az
édesapjával, kisasszony.
Julianna
felemelte a tekintetét és Bálint szemébe nézett. Valami biztatót szeretett
volna kiolvasni a kertész szeméből. Csakhogy a fiú lehajtotta a fejét, majd a
zsebében kezdett kutakodni, végül pedig egy papírost nyújtott át Juliannának.
– Ez a behívó-jegyem.
– Tehát elmegy a
háborúba.
– Igen, mennem
kell. Összecsomagolok, és holnap már nem leszek itt. Azért jöttem most, hogy
elbúcsúzzam öntől, kisasszony.
– Visszavárom.
Itt a padon fogok ülni és várni fogom, hogy visszajöjjön.
Bálint
elmosolyodott a naiv elhatározáson. Mégis, láthatólag jól estek számára ezek a
szavak. Egy egészen kicsit közelebb húzódott Juliannához. Felé nyújtotta a
kezét, a lány pedig ujjait az övébe fonta.
***
Abonyi úr a
háború alatt elszegényedett. Nem tudta fenntartani a villát, így Juliannával
költözni kényszerültek. Ám a birtok hatalmas parkjának egy részét közterületté
nyilvánították, így Julianna visszatérhetett kedvenc fája árnyékába, igaz ott egy
másik, újabb pad fogadta. Ádám úrfi végül lemondott Julianna kezéről. Már nem
lett volna számára előnyös a házasság.
Julianna a
Bálinttól kapott rózsafejet nagy becsben tartotta. Gyakran nézegette, miközben
felidézte magában az együtt töltött szép hónapokat.
Ápolónőnek
tanult, és munkát vállalt egy kórházban. Sok sérülttel találkozott. Mindig
attól félt, hogy egyszer majd egy haldoklóban Bálintra ismer, mégis szívesen
végezte a munkáját. Bálinttal pedig nem találkozott, és nem is hallott felőle.
A kedvenc
tölgyfájához azonban gyakran kilátogatott. Sokszor csak ült ott, elmerengve,
visszagondolva a múltra. Már nem volt az a szeleburdi leány, nővé érett. A
ruhája egyszerűbb és szegényesebb lett, a haját pedig szigorú kontyban viselte.
Ám egy valami nem változott. Szerette Bálintot. És várt rá.
Évekig várt.
Aztán egy kemény, november végi napon, amikor a háború már elvonult, észrevett
egy vésetet a fa kérgén. A bemetszésbe egy cédulát dugtak. Julianna izgatottan
kikaparta a kis papírost, amelyet széthajtogatva egy rövid üzenetre lelt.
A
szívem az öné. Túléltem a háborút, mert a szívemet önnél hagytam, így nem
érhetett semmi baj. De vigyáz-e még rá? Vagy a kisasszony valaki másnak
ajándékozta a sajátját?
Kérem,
adja meg a címét, hogy a kölcsönadott Mikszáth kötetet visszaadhassam.
B.
B.
Julianna szemét
elborították a könnyek. Sokáig zokogott a padon meghatottságában, majd amikor
némileg megnyugodott, hazaszaladt, hogy megírhassa a válaszüzenetét.
– Papus! –
kiáltotta boldogan nevetve, ismét gyermeki lelkesedéssel. – Visszajött!
***
Julianna és Bálint a következő tavaszon, amikor már
piroslottak a rózsák, összeházasodtak.
Az idézet forrása: Magyar Nemzeti Levéltál Archívum
