Ködtündérek III.

Harmadik részlet

A következő napokban Wendy valahányszor visszagondolt a vasárnapi kirándulásukra, mindig nagyon lelkes lett és már alig várta, hogy alkalmuk adódjon megismételni. Persze tudta, hogy a közelgő tél már nem kecsegtet olyan idővel, ami Lizi számára elviselhető lenne, de úgy érezte az álmodozások reményeket adnak.

Ám ahogyan teltek-múltak a napok Lizi egyre fáradékonyabb lett. Eleinte mindenki azzal nyugtatta a másikat, hogy ez bizonyára az egyre hidegebbre forduló időjárásnak köszönhető. Csakhogy egy idő után már nem áltathatták egymást ezzel. Az orvosok egy alkalommal, amikor Lizi még kezelő helyiségben feküdt, félrehívták a család tagjait és közölték velük, hogy ideje felkészülniük a legrosszabbakra.

Kép forrása: Pixabay.com

Wendy sokat sírt, mert nem akart a halálra úgy gondolni, mint a létező legrosszabb dologra, de úgy érezte képtelen lenne elveszíteni Lizit. A diagnózis utáni napon nem ment iskolába, a szülei sem unszolták, a húgának pedig nem volt ereje ahhoz, hogy ezt megtegye. Aztán egy jobb nap következett, amikor Lizi úgy tűnt, hogy egészen jól érzi magát.

Mosolygott és arra kérte Wendyt, hogy meséljen neki. Wendy boldogan eleget tett a kérésnek és az egész délutánt mesével töltötték. A végén pedig Lizi története következett.

– Mondani szeretnék valamit – jelentette ki a kislány, miközben Wendy húga hosszú, szőkés vörös fürtjeit fésülte, amik már erősen megritkultak a betegség következtében.

A lefekvéshez készülődtek.

– Mondjad csak! – bíztatta Wendy Lizit, amikor észrevette, hogy húga hezitálni kezdett.

– Az ablakpárkányomon kis manók élnek – fogott bele Lizi egy sóhaj kíséretében. – Olyanok, mintha aprócska kis tündérek lennének. Ezüstszínű szemük van. Amikor az ablakomon kinézek, rögtön megpillantom őket. Akkor is itt voltak, amikor meséltél nekem. Csak engem néztek, mintha téged észre sem vettek volna. De tudod mi volt a legfurcsább?

– Micsoda? – kérdezte félve Wendy, akinek kezében megállt a fésű, mert annyira megdöbbentették a hallottak.

Ő soha nem mesélt Lizinek a ködtündérekről, Nigel pedig nem maradt kettesben Lizivel, amikor alkalma adódhatott volna arra, hogy neki is elmesélje a titokzatos lényekről szóló mendemondát.

– Úgy tűnt, mintha sírnának. Láttam, hogy fényes a szemük és az arcuk, hullottak a könnyeik.

Wendy csendben maradt, nem is tudta, mit mondhatna.

– Azt hiszed, butaság, igaz? – kérdezte Lizi csalódottan.

– Nem, nem – tagadta Wendy.

– Akkor találkoztam először a tündérekkel, amikor kirándulni mentünk. Ott gubbasztottak az avarban és engem figyeltek.

Másnap Wendy rászánta magát, hogy iskolába menjen, habár ehhez nem volt semmi kedve. De Nigelel mindenképpen beszélni szeretett volna. Elmondta neki miket hallott a húgától. Nigel nagyon elszomorodott, de nem lepődött meg.

– Ugye a kis tündérek nem siratták meg őt, ahogyan a nagymamádat? – kérdezte Wendy, amikor tanítás után a buszon utaztak hazafelé.

– Megérzik a halált – felelte csendesen Nigel.

Wendy nem akarta elhinni, hogy a tündérek könnyei biztosan húga halálát jelentik. Fejét Nigel vállára hajtotta és így szendergett egy darabig álom és ébrenlét között, könnyek nélkül sírdogálva.

Aztán egyszer csak váratlanul teljesen felegyenesedett és a nyakláncához kapott.

– Akkor ez mire jó? – kérdezte dühösen a fiútól.

– Arra, hogy megvédjen.

– Lizinek is adtál egyet. Ezek szerint őt mégsem védi meg?

– Nem mindig a halál az, ami ellen védelem kell.

– Hát akkor mi?

– Az a fontos, hogy rátaláljunk a saját utunkra. A nyaklánc segít a helyes útra térnünk, és abban, hogy ne tévedjünk el. A halál megnyugvást hozhat, az életünk része.

– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Wendy egyre gyűlő indulattal.

Ekkor már többen is felfigyeltek rájuk azok közül, akik a környékükön ültek.

– Na, mi van, szakított veled a csajod? – kérdezte Ian, Nigel osztálytársa, miután Wendy köszönés nélkül szinte kiugrott a buszból, amikor az még alig fékezett le a megállóban.

– Nem – felelte kurtán Nigel, hiszen egyáltalán nem volt kedve az osztálytársa cikizését hallgatnia.

– Pedig nekem nagyon úgy tűnt.

– Nem szakítottunk – jelentette ki Nigel, ami igaz is volt, hiszen Wendyvel bár nagyon kedvelték egymást, nem voltak még egy pár.

– Túl jó volt neked Wendy. Erre végre ő maga is rájött – mondta Ian mit sem törődve Nigel tagadásával. – Egy lúzer vagy! Hogy is hihetted, hogy egy ilyen csaj majd pont téged akar?! De igazából az a lényeg, hogy Wendynél már szabad a pálya.

Mielőtt Ian visszament volna a helyére, megveregette Nigel vállát, mintha büszke lett volna arra, amit tett.

Nigelt felbosszantotta Ian kotnyeleskedése, ráadásul semmivel sem tudott visszavágni ellenfelének. Wendy járt a fejében, és az, hogy láthatólag nagyon megbántotta őt. Pedig nem akart tiszteletlen lenni, és maga is nagyon megszerette Lizit.

Otthon kedvetlenül ténfergett. Fát hozott a fészerből, begyújtott a kályhába, vacsorát főzőt és várta az édesanyját. De semmivel sem tudta lekötni a figyelmét. Igyekezett a leckéivel foglalkozni, de még a legegyszerűbb feladatokat is képtelen volt megoldani.

Este mégis hamar elaludt. Maga sem hitte volna, hogy olyan könnyedén álomba szenderül az elmúlt nap után, de mégis így történt.

A következő napon Wendy ismét nem jött iskolába. Nigel szomorúan bámulta a lány üres helyét maga mellett a padban. Az órákon nem tudott figyelni, valahányszor felszólította egy tanár, csak hebegni-habogni volt képes. Egy alkalommal pedig Ian közölte a meglehetősen szigorú matematika tanárukkal, hogy Nigelnek szerelmi bánata van, mire az osztály nagy része enyhén kárörvendő suttogásba és kuncogásba kezdett.

Nigel arra gondolt, hogy ellógja az utolsó órájukat, elvégre tornaóráról csak nem olyan nagy baj, ha hiányzik. De aztán úgy érezte, hogy a mozgás talán éppen jót tenne a számára. És valóban így is lett. Egész órán kosaraztak és Nigel igencsak elemében volt, igyekezett minél inkább kifárasztani önmagát.

Mikor felült a buszra minden végtagjában érezte a hirtelen megerőltetést, de ennek inkább csak örült. Végre valami kicsit elterelte a gondolatait Wendyről, Liziről és a ködtündérekről.

Csakhogy amikor az egyik megállónál lefékezett a busz, Wendy felszállt és leült mellé. Nigel semmit sem tudott leolvasni az arcáról, de aztán a szemébe nézve mégis mindent megtudott. Néhány percig némán utaztak egymás mellett a buszon, majd a rend kedvéért Wendy bejelentette:

– Lizi ma reggel meghalt.

Nigel nem tudta, hogy mit is mondhatna. Azért elmormogott egy „részvétemet”, majd magához vonta a lányt és átölelte őt. Gyengéden simogatta Wendy vöröses hajzuhatagát.

– Menjünk el az erdőbe! – kérdte Wendy.

– Rendben – ígérte Nigel.

– Tegnap felkavart, amit mondtál. A tündérekről, a védelemről és a halálról. Miután leszálltam a buszról, letéptem a nyakláncomat. Az apró kis gyöngyök szanaszét gurultak. Berohantam a házba, a szüleim igyekeztek lecsillapítani. Aztán rájöttem, hogy amit mondtál, azt nem rossz szándékkal mondtad. Kimentem és igyekeztem összeszedni a gyöngyöket, de csak egy részüket találtam meg. Ezekből fűztem egy karkötőt. Olyat, amilyet Lizi is kapott tőled – Wendy Nigel felé nyújtotta a csuklóját, amelyen ott csillogott a különleges ékszer. – Lizié vele marad örökre. Ott lesz a temetési ruhája alatt.

Nigel megfogta Wendy kezét, mutatóujjával pedig szórakozottan forgatta a karkötőt.

– Lám csak, lám! – furakodott oda hozzájuk Ian. – Hát ti mégis együtt?

– Nem vagyunk rád kíváncsiak! – figyelmeztette a fiút Nigel.

– Hogy felvágták hirtelen a nyelvedet, te kis lúzer!

– Örülök, hogy elvagy magaddal, Ian. – mondta Wendy.

– Tessék? – értetlenkedett a fiú.

– Bármerre nézek, nem látok senki mást, akire illene a jellemzésed, szóval te vagy itt a lúzer. Ezek szerint az előbb magadhoz beszéltél – magyarázta Wendy.

– Igazából én nem is… – Ian egy kissé összezavarodott. – De tegnap hallottam, hogy veszekedtetek. Van valami baj?

– Meghalt a húgom – felelte Wendy egy kicsit csendesebben.

– Nagyon sajnálom – döbbent meg Ian, és máris hátrálni kezdett.

– Nigel azonban mellettem állt egy igen nehéz időszakban – folytatta Wendy. – És mindketten örülnénk, ha leszállnátok végre rólunk.