2017. március 18., szombat

Történetem a Wattpadon



Még a tavalyi év végén tévedtem a Wattpadra, ahol rögtön rá is bukkantam egy olyan történetre, amelyet szívesen olvastam végig. Aztán a végéhez érve, úgy éreztem, hogy talán én magam is regisztrálok és megosztom egy írásomat. Így történt, hogy A levendulakék ég alatt című, még írás alatt álló kisregényemet elkezdtem feltölteni az oldalra:






„– Nagyon jól illik a ruhája a szeme színéhez – jegyezte meg Edmond. – És persze a nevéhez szintén.
– Köszönöm – mosolyodott el Levander. – Szeretem a levendula színét és magát a növényt még inkább. Otthon a hátsó kertünket valóságos levendula ültetvénnyé változtattam. Nyár elején minden csupa kékeslila. Az illat pedig varázslatos.
– Számomra az a varázslatos, ha a szemébe nézek. Egy csodálatos levendula ültetvényt látok benne.
Levander erre a kijelentésre, azonnal lesütötte a szemét és még a tánclépést is elvétette.
– Nézzen fel, kisasszony! Hiszen nagyon szép a szeme! – mivel Levander továbbra is lefelé nézett, Edmond folytatta: – Igazán különleges. A kék és a lila olyan keveréke, amely csak nagy ritkán jelenik meg az íriszben.
– A családi legenda szerint miután megszülettem, apám belenézett a szemembe, és a levendula jutott róla az eszébe, így kaptam a nevem – mondta Levender, amikor végre felpillantott Edmondra.”

2016. november 9., szerda

Az utolsó két szó


A szürkés színű sálat a kezében fogva szaladt Pippa a birtokuk közvetlen közelében húzódó park felé. Mit sem törődött komornája rosszalló pillantásaival, rohant a találkája színhelyére. Szerencsére a park, ahol a szerelme várta őt, elég közel volt ahhoz, hogy gardedám nélkül is el tudjon szökni otthonról, de azért eléggé távol ahhoz, hogy egy terebélyes fa takarásában bizalmas szavakat válthassanak kedvesével. Pippa nem akarta, hogy a kocsiszínben a szülei rajta kaphassák a kocsisukkal, ezért csalta őt minduntalan a parkba. Thomas a szürke sálat kötötte arra a mogyoróbokorra, amelyre Pippa éppen rálátott, ha kinézett a szobája ablakán. Pippa pedig amint meglátta, levette a bokorról a sálat. Ezzel tudatta a fiúval, hogy észrevette az üzenetet, és siet, hogy mielőbb találkozhassanak.
Pippa ezúttal sem csalódott. Amint odaért a parkba, Thomas már a szokásos helyükön ült a padon, a vaskos tölgyfa árnyékában. Pippa boldog mosollyal futott felé, ám amint a fiú szomorúan felnézett rá, már nem érezte magát annyira boldognak, mint percekkel korábban. Thomas zavartan lesütötte a szemét, Pippa már csak hosszú szempilláinak nyugtalan rezdüléseit figyelhette.
– El kell mennem, kisasszony – jelentette ki csendesen a kocsis, miközben az ujjai között idegesen forgatni kezdte a kalapját.
Pippa érezte, amint a torkában gombóc képződik. Félelmetesnek tűnt számára a fiú elmenetele, habár valójában még fel sem fogta azt, amit hallott.
– Nem mehet el – jelentette ki aztán, mintha ezzel mindent helyre tudott volna hozni.
– Elszólít a kötelesség – Thomas már olyan gyorsan forgatta a kalapját, hogy Pippa szinte beleszédült a nézésébe.
Aztán egyszer csak a fejfedő a sáros földön landolt, mire Pippa és Thomas egyszerre nyúltak érte.
– Ügyetlen voltam – pirult el a fiú. Talán az elhibázott mozdulata késztette erre, talán kedvese finom kezének érintése.
– Szóval valójában nem is megy sehová, igaz? – kérdezte reménykedve Pippa.
Thomas szeretett volna helyeselni, de nem tehette. Tehetetlenül megrázta a fejét, mire Pippa szeme azonnal könnybe lábadt. Persze Pippa erős akart lenni. Ám amikor a sós könnyek már a szája sarkáig szaladtak, Thomas végre odalépett hozzá és egy kis kendőt nyújtott felé. Az ő zsebkendője volt az, amelyet az ablakkeretre akasztva Thomasnak szokott üzenni.
– Ezt nálam felejtette.
– Inkább tartsa meg, ha már úgyis elmegy. Én is megtartom a sálat – utasította vissza Pippa a kendőt.
Thomas tétovázott egy ideig, majd annak jeléül, hogy elfogadta a cserét, a zsebébe rejtette a kendőt. Végül az ujjaival törölte le a bánatos arcról a könnyeket.
– Talán jobb lesz, ha nem árulom el hová megyek. De szeretnék valamit adni önnek, kisasszony.
Pippát egy kissé megnyugtatta szerelme gyengéd érintése. Csakhogy ez a nyugalom olyan illékony volt, hogy szinte megrettent, amikor Thomas elvette az arcáról a kezét. Pedig csak az ígért búcsúajándékért nyúlt be a zsebébe, ahonnan egy papírba burkolt hosszúkás kis tárgy került elő. A csomagolás egy különleges piros színű tollat rejtett, amelyhez nem volt tinta. Pippa néhány pillanatra a szomorúságát is elfelejtette, kíváncsisága felülkerekedett.
– Van egy kis noteszem – fogott magyarázatba Thomas. – Ha a kisasszony ezzel a tollal ír üzenetet, akkor bárhol is leszek, a noteszemben megjelenik majd az írása.
Pippa néhány pillanatig azt hitte, Thomas talán viccelni akar vele. De a szemébe nézve látta, hogy a fiú minden bizonnyal igazat beszél, vagy legalábbis hisz abban, amit mond.
– De hiszen akkor önnek is szüksége lesz egy ilyen tollra és nekem is egy olyan noteszre, mint amilyen önnek van – mosolyodott el Pippa.
– Sajnos mindegyikből csak egy van. De ne búsuljon, bármit is ír, azt én ígérem, hogy elolvasom. Egy valamit viszont tudnia kell.
– Ön sosem fog tudni nekem válaszolni – biggyesztette le az ajkát Pippa.
– De minden egyes sora felbecsülhetetlen érték lesz a számomra. Ám, ha a tinta kifogy a tollból, akkor…
– Már én sem írhatok többé.
– Akkor én meghalok.

Hosszú évekkel később Pippa visszatért a Thomassal közös kedvenc padjukhoz. Táskájából előhúzott néhány üres papírlapot, majd elővette a piros tollat. Hezitált, hogy vajon mivel kezdje a levelét. Régen rengeteget írt a néhai kocsisnak. A tolla valósággal táncot járt a papírlapon. Akkor még nem fél attól, hogy a tollban rejlő tinta egyszer csak elfogyhat. Minden kedves élményéről részletesen beszámolt. Ám később megismerkedett egy köztiszteletben álló férfival, akivel hamarosan összeboronálták őket. Sosem érzett olyan különös melegséget a férfi közelében, mint ami akkor járta át, ha Thomassal töltötte az idejét. De a férfi vagyonos volt, ami csábította a szüleit, és elég kedves ahhoz, hogy Pippa is elfogadja őt. Ezért aztán egybekeltek, gyerekeik születtek, majd Pippa arra ocsúdott fel, hogy az unokái veszik őt körbe. A férje aztán meghalt, és Pippa egyedül maradt a hatalmas házukban. A családja rendszeresen látogatta őt, de a magány mégis egyre többször szegődött hozzá. Pippa ekkor ismét egyre többet gondolt Thomasra. Titkos rejtekhelyéről pedig előkerült a szürkés színű sál. Pippa egy kis ládikában őrizgette a holmit. A gyapjúanyag védve maradt, így mikor előkerült, egészen újnak tűnt. Pippa boldogan szagolt bele a szövetbe. Elárasztották őt a szép emlékek, az aprócska érintések, a kedves szavak, a vidám mókák és a cinkos pillantások, amiket akkor váltottak, amikor kikocsikáztak a birtokukról és senki sem sejtette, hogy mennyire szereti egymást a kisasszony és a kocsis.
Pippa végül elhatározta, hogy elmesélni Thomasnak, milyen mesés volt újra magához érinteni a szürkés színű sálat. Mosolyogva írta a sorait. Szinte látta maga előtt a fiút, aki Thomas egykor volt. Ám amint felpillantott az írásából Thomast látta a valóságban is. Magas, sötét hajú, idősödő, de jóvágású férfi állt előtte néhány méterre. Amint Pippa pillantása ráesett, a férfi elindult felé. A kezében ott szorongatta a noteszt, amiben Pippa imént leírt betűi piroslottak.
– Hát visszajött! – kiáltott fel Pippa.
Örült, hogy annyi sok év után végre viszontláthatja Thomast. Ám ebbe az örömbe mégis valami zsibbasztó érzés vegyült. Addig az együtt töltött hónapokra gyönyörű tündérmeseként gondolt. Thomas megjelenése viszont felkavarta az érzéseit. Szinte megbénította a felismerés, hogy mennyi minden történhetett volna másként, ha Thomas akkor nem megy el. Talán a szerelmük sosem teljesedhetett volna ki igazán, de lett volna esélyük harcolni egymásért.
– Önért jöttem, asszonyom.
Pippát simogatta a férfi hangja, melyet az idő kicsit elmélyített. A kiejtése is sokkal kimunkáltabb lett, az öltözete egészen elegánsan festett.
– Miért most jött? – kérdezte Pippa. – Most már késő.
– Mihez volna késő? Sosincs igazán késő.
– A férjem nem régen halt meg. Még gyászolom őt. Gyermekeim és unokáim vannak. Rangom és tisztességem. Már nem tarthatok Önnel csak úgy.
– Bárhogy is dönt, én mindig szeretni fogom – mondta Thomas.
Pippa érezte, amint a szemét elfátyolosítják a visszatartott könnyek. De nem akart egy öregedő, szentimentális hölgynek mutatkozni. Kemény akart maradni, mert meg akarta kímélni magát attól, hogy nevetségesnek mutatkozzon a nyilvánosság előtt. Semmi esetre sem hagyhatta, hogy néhai kocsisuk, a parázsló szerelmüket ismét felizzítsa.
– Egy szót még írhat nekem, mielőtt meghalnék. – Thomas megemelte Pippa előtt a kalapját és amilyen váratlanul felbukkant a parkban, olyan váratlanul el is tűnt.
Pippa tovább élte a köztiszteletben álló hölgyek életét. Ám egyre inkább azt érezte, hogy az ideje fogytán van. Lassacskán már nehezére esett a séta. Tolószéket hoztak a számára. Pippa a szék segítségével tett sétákat a birokon és a parkban. Amikor aztán már nagyon megöregedett, megkérte egyik cselédjét, hogy vigye el őt a parkba, arra a helyre ahol korábban az öreg tölgy terebélyesedett. A fát azóta már kivágták, de hatalmas tönkje asztalként szolgált a pad szomszédságában.
Pippa reszkető kezekkel elővette kabátzsebéből a rózsaszínessé fakuló piros tollat. Zavaros, csak félig-meddig olvasható írással rótt egy papírra két szót: "Szeretem Önt". Miután leírta, megkönnyebbült. Elővette a szürke gyapjúsálat és a nyaka köré tekerte. Boldogan hunyta le a szemét. Tudta, hogy nem egyedül indul el az előtte álló úton. Thomas megkapta az utolsó üzenetét, és most együtt távozhatnak.